Kérdező: Mi a kedvenc színed?

D. Tóth Norbert: Rendőrként mi lenne más, mint a kék.

K: Kedvenc állatod?

Norbert: A kutya. Most is van egy tacskónk otthon, és nagyon szeretjük az állatokat természetesen. Nem véletlenül aposztrofálják a kutyát, mint az ember legjobb barátját.

K: Hány éves vagy?

N: Most fogom tölteni a negyvenet majd nyáron.

K: Kedvenc zene, zenekar?

N: Sok van. Most éppen a Queen együttes ugrott be legelsőnek, ha már ilyen globálisabban nézzük. De én nagyon szeretem Demjén Ferencet, Tátrai Bandet, szóval magyarok között inkább a lírikus zenéket. Nem véletlenül. A szövegvilága miatt.

K: Van kedvenc számod most, ami hirtelen eszedbe jut?

N: Sorolhatnám... Talán Demjén Ferenctől érdemes meghallgatni a Nekem szűk a világ című dalt. Vagy a Mindig arra mennék, vagy Bon-bon együttestől Van még egy hely. Mindegyik egyébként kicsit az emberi sorsot öleli fel, mindhárom gyönyörű. Ha meg fogjátok hallgatni, onnantól kezdve a kedvencetek lesz, ezt garantálom.

K: Te magad is tulajdonképpen költő vagy…

N: Hát, nagyképű lenne költőnek nevezni magam. Novellákat írok inkább egyébként, elbeszélő jellegű dolgokat most már szerintem tíz éve. A YouTube-on van egy néhány videóm. Írásaim bizonyos része megjelent különböző irodalmi platformokon, könyvekben, újságokban. Voltak önálló estjeim, ahol ezekből a versekből nagyon kedves színész barátaim szoktak felolvasni. Tudok velük büszkélkedni, mert Kossuth-díjas színészek: Szersén Gyula. Vagy nagyon szeretem a rádióhangokat, ezért például gyerekkorom nagy ikonjaival nagyon jó barátságban vagyok most már lassan egy évtizede. Például Szalóczy Pál, ő a metró hangja: „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!” Vagy Bőzsöny Ferenc, aki annak idején harminc éven keresztül a Deltának volt a narrátora. És ugye ők ilyen felolvasóest keretein belül a Fészek Klubban szokták ezeket felolvasni, és az egy csoda. Nem a szöveg miatt, hanem ahogy ők ezt élővé teszik. Persze sok nagyon nagy művész is fellépett, de a teljesség igénye nélkül nem sorolom fel őket.

K: Írói példaképed van?

N: Van, bár ők inkább verselősek... Radnóti, talán őt tudnám rakni legelső helyre, de szeretem Adyt is, nagyon szeretem Petőfit. A Faludy-féle Francois Villont nagyon szeretem, azokat olvasni. Vagy még Márait talán.

K: Mesélj nekünk a gyerekkorodról! Hol nőttél fel, mit lehet tudni a gyerekkorodról, és hogy kerültél állami gondoskodásba?

N: Én Debrecenben születtem, én magam nem emlékszem rá, csak az okmányokból tudom, hogy ott születtem. Viszonylag röviden indult kvázi a hányattatás. Nevezzük hányattatásnak, mert kilenc hónapos voltam, mikor édesanyám döntése alapján én bekerültem először.

   Negyedik fiútestvérként jöttem a világra. Valamilyen ok folytán úgy döntött, hogy nem tart rám igényt, vagy nem voltam megfelelő bizonyos szempontokból az elvárásoknak. Amit tudni illik, hogy volt nekem egy anyai nagymamám is, aki egyébként egy végtelen áldott, jó asszony volt. Amikor meglátogatta édesanyámat, pont aznap reggel vitt be az állami gondozásba, akkor benyitott és nem talált sehol. Jobbra-balra ment. Akkor egy ilyen panellakásban laktak elmondásuk szerint, nem tudom hányadik emeleten, és akkor ő egyből másra gondolt, mert anyám csak ült egy fotelben és meg sem szólalt. Mamám ott szaladgált: „Hol a gyerek, hol a gyerek?” Nyilván mire gondolhat az ember? A legrosszabbra. Akkor nyilván az egyik pólusa megnyugodott, mikor mondta anyám, hogy elvitt. Tehát nem kidobott, nem ledobott, él a gyerek. De arra nem kapott választ, hogy miért tette ezt.

   Bent voltam majdnem négy éves koromig, aztán nagymamám unszolására visszakerültem anyámékhoz. Ennek mennyire volt jó vagy pozitív a hozadéka, azért azt nem tudom megmondani. Nem feltétlen volt jó.

K: Egyébként a három tesód ott maradt?

N: Ők ott maradtak, igen. Aztán később ők is bekerültek egy ilyen bentlakásos intézménybe, sőt utána ők is állami gondozásba kerültek, de ez később volt. Én indítottam meg ezt a folyamatot.

K: A szegénység, alkoholizmus vagy drog, vagy mi lehetett a kiváltó oka?

N: Már gyerekként is próbáltam ennek a pozitív részeit nézni, mert sokkal egyszerűbb volt így feldolgozni ezeket a dolgokat. Hát, az alkohol mindenféleképpen közrejátszott. Az, hogy anyám miért lett alkoholista, nyilván annak is volt egy előzménye. Amit tudni illik, hogy négy fiú, három apától, és innentől kezdve csalódás, csalódás után. Az én véleményem szerint, én azért nem voltam ”megfelelő” számára már kilenc hónaposan sem, mert amikor például velem állapotos volt, akkor apám lelépett. Ennek van egy lelki hozadéka, hozzám kapcsolta, és nem tudott ezzel megbarátkozni. Úgyhogy úgy gondolta, hogy ez a legjobb döntés.

K: Amikor először, kilenc hónapos korodtól négy éves korodig voltál, akkor az gondolom, csecsemőotthon volt. Arról vannak emlékeid?

N: Nagyon érdekes, mert egyébként vannak. Egy-egy írásomban ezeket le is írtam. Az, hogy most mennyire volt lelkileg trauma, azt nyilván lehet sejteni. Gondolom, tudjátok, hogy az első három év mennyire fontos a gyermeknek, és a szülői lelki gondoskodásnak. Az én esetemben ez kilenc hónaposan szakadt meg. Ha megszakadt volna az első pár napban, akkor lehet, hogy könnyebb lett volna, de kilenc hónap alatt azért akarva-akaratlanul is kialakul a gyermekben egy kötődés az anyja iránt. Tudom, látom a saját gyerekeimen, tudatosan ugye figyeltem. Kilenc hónapos korában egy gyermek eljut arra a szintre, hogy azért iszonyatosan tud kötődni az anyjához, ez természetes dolog. És akkor egyszer csak hirtelen, egy szép tavaszi napon elvisz. Lehet, hogy meg is ölelt, lehet, hogy meg is puszilt, és akkor egyszer csak lerakott és otthagyott. Azért ez nem volt egyszerű, gondolom. Én magam erre nem emlékszem természetesen, de arra emlékszem, hogy folyamatosan egy kerítésnél állok egy udvaron, fogom a kerítést két kézzel és jobbra-balra, egyik lábamról a másikra ingok, hogy „anya, anya, anya…” Erre emlékszem.

K: Szökni akartál kicsiként?

N: Nem, szökésre nem emlékszem. Azt tudom, hogy mindig vártam. Az érdekes, hogy nem is tudom, hogy kit vártam, mert sem arcot, sem olyan pozitív érzéseket kötni nem tudtam hozzá. Csak tudtam, hogy az anyu szó jelent valami nagyon jó dolgot.

K: Tehát akkor ő nem ment addig, négy éves korodig. Amíg vissza nem vettek, addig nem látogatott?

N: Nem emlékszem rá. Az emlékképeimben van úgy, hogy hazakerülök. Akkor már egy kertes házban laktunk, és utána megint vissza. De lehet, hogy ez egy-két hétvége, de csak ilyen nagyon halványan derengenek emlékképek ezzel kapcsolatban, nem tudnám biztosra mondani.

K: Mi történt négy évesen?

N: Négy évesen nagymamám folyamatosan presszionálta anyámat. Azért nem sokat mesélt erről. Anyám nyilván semmit, soha. Mamám is csak annyit mondott, hogy ő mindenféleképpen ragaszkodott, és a negyedik életévemet töltöttem, amikor sikerült rábeszélni, hogy csak hozzon engem onnan haza.

K: Ott várt egy új apuka, vagy egyedül volt?

N: Nem, nem várt. Akkor egyedül volt. Később lett egyébként neki egy párja, és még két húgom született.

   Hazakerültem, és onnantól meg a pokol. A lelki biztonság továbbra sem volt meg. Nagyjából úgy kell elképzelni, hogy voltunk ugye négyen fiúk, én voltam a legkisebb. Még mindig én voltam az, aki leginkább emlékeztettem arra a férfira, aki őt elhagyta – ez csak feltételezés, közel sem biztos, hogy így történt –, de egyértelműen érezhető volt, hogy engem ő nem nagyon tudott elfogadni ezek után sem. Kezdődött ott, hogy engem magázott, nem tegezett, gyerekként sem. Én voltam a vízhordó, mert ugye mi egy olyan házban laktunk akkor, ahol nem volt víz. Egyedül a villany volt bevezetve, ott még nem volt se fürdőszoba, se semmi. DIK lakás, úgy hívták: Debreceni Ingatlan Közvetítő. Nyilván ugye tulajdonjogunk nem volt, csak ilyen használati szerződés volt köztük. Ott nem volt semmi. Egy szoba, egy negyed szoba meg egy spájz. Én voltam a vízhordó, én voltam a takarító, minden, ami a legalja ugye.

K: És magázott anyukád, a többi tesódat meg tegezte?

N: Igen.

K: Milyen volt a suli? Jó tanuló voltál?

N: Nem, kifejezetten nem. Nyilván ilyenkor az ember magyarázza a bizonyítványát, de én ezt nem azért teszem. Egyszerűen abban az időben egy jó harminc-harmincöt négyzetméteres egyterű, fal és tetőből álló helység volt, ahol voltunk nagyon sokan. Egyrészt ott volt a négy tesó, édesanyám, a nagymama meg utána jött a két húgom. Mondjuk úgy, hogy nem igazán volt személyes tér. Ott tanulni nem nagyon lehetett. Vannak azok a helyzetek, amikor tényleg azt lehet mondani, hogy ha a feltételek nem adottak, akkor nem tud tanulni az ember. Azért azt hozzáteszem, hogy soha nem buktam meg, egyszer sem. Valahogy mindig éreztem belül, hogy míg a tesóim bukdácsoltak, én arra mindig odafigyeltem, hogy én nem akarok évet ismételni. Vagy az iskolába menet tanultam, vagy ott előtte olvastam, vagy nem tudom. Otthon nem volt nagy tanulás, az biztos.

   Nekem egy srác, akinél volt víz meg fürdőszoba… nekünk társadalmilag ők már a csúcson voltak. Így mai szemmel azt mondom, hogy azért ők sem voltak középosztálybeliek, de számomra ők gazdagok voltak, mert képzeld el, csempével volt kirakva a fürdőszoba. Mi ezt el se tudtuk volna képzelni. Az, hogy a meleg vizet nem teakályhán melegítjük… nem is tudtuk, hogy van ilyen, hogy a falból kijön és meleg. Hogy!? Mintha valahol az ezerhétszázas években lennénk.

   Tanárok szempontjából ott is a naplóban azért a három ”H” szerepelt a nevem mellett. Halmozottan hátrányos helyzetű. Tehát valamilyen jelzés volt már ott a tanárok részére. Emlékszem, hogy egyszer az egyik irodalom tanárom azt mondta, ha holnapra nem tanulok meg nem tudom hány verset, akkor meg fog buktatni. Hát, én hazamentem és a kert végében tanultam. Másnap felmondtam neki. Volt egyébként pedagógus, aki nagyon nagy segítséget nyújtott nekem, de az később, az már a középiskolában.

   Én annak idején elkezdtem dolgozni tizenkét éves koromban. Szemetet szedtem. Tizenkét évesen. Szerinted mennyire volt legális? Volt egy debreceni vállalkozó, anyám ott dolgozott időszakosan, feketén dolgozott abban az időben. Ez a '90-es évek eleje, és ott dolgozott egy piacon, a debreceni zsibogón szedték a szemetet. Én is kimentem néha vele, és akkor egyszer csak beállítottak, hogy ötszáz forint per napért délután, suli után akkor én menjek. Aztán a végén már olyan szintre jutottam a cégnél egy vagy két éven belül, hogy kaptam egy kerékpárt a fenekem alá. Egy Camping kerékpárt. Éjszakánként három piacot jártam be Debrecenben éveken keresztül, és szedtem a szemetet. Suli után hazamentem, pár órát otthon voltam, és kilenc-tíz óra fele télbe’, nyárba’, hóba’ mentem. Hajnal egy-kettő volt, mire haza értem. Akkor aludtam egy pár órát, reggel meg suli. Ez elkísért teljesen a szakközépiskoláig, mert amikor elvégeztem a nyolc általánost, akkor én mondtam édesanyámnak, hogy figyelj, én azért nem akarok egy életen keresztül szemetet szedni. Ez nem tetszett neki, mert ha iskolába megyek, akkor nem fogok pénzt gyűjteni. Azt nekik oda kellett adni és folyékony halmazállapotúvá váltotta.

   Akkor mondtam, nyolc általános után, hogy én azért szeretnék egy szakmát. Akkor rám nézett, és azt mondta: „Minek? Hát, úgyis hülye vagy.” Akkor mondtam, hogy figyelj, én innen elmegyek, inkább alszom az utcán, de én ezt nem. Akkor egy ilyen szürke táskába belenyomott egy pulóvert és kidobta az udvarra: „Na, akkor takarodj!” Hát, felvettem a porból, aztán elindultam. Akkor volt egy három nap buszmegállós alvás, utána meg egy ilyen tanyára kerültem. Onnan eljártam ugyanúgy takarítani. Akkor volt egy barátnőm az általános iskolából, a Kati, és ő tudta ezeket a dolgaimat. Ő jó körülmények között élt, de ennek ellenére elfogadott, tudta, hogy talán többre vagyok képes. Mikor megtudta, hogy pár napot az utcán voltam, az apja tanyájára segített eljutni, a Bayk András kertbe, ahonnan jártam dolgozni, majd a szakképzőbe.

   Szobafestő-mázoló és tapétázó, ez volt a hivatalos megnevezése annak, amit akkor először végeztem. Lényeg az, hogy ott volt egy mester úr, aki a festőgyakorlati részét is tanította. Beosztottak mellé mindannyiónkat. Mondom a nevét, mert egyébként nagy büszkeség: a Kovács Imre mellett leszel, ott kell majd reggelente megjelenni hét órakor. Emlékszem, hogy vártuk a többiekkel, megjelent a Simsonjával első nap, levette a bukósisakot, és mogorva arccal nézett köztünk. „Na, jól van, ti megbuktok a francba legalább.” Felvette a bukósisakot, vrrr, és elment. Mondom, Úristen, hogy lehet ilyen unszimpatikus egy ember. Aztán a világ egyik legjobb embere.

   Telephelyen meg kell hét órakor jelenni. Sokszor téli időszakban nagyon későn végeztünk például. Volt, hogy épphogy négy órakor letettem hajnalban a biciklit, mert ugye át kellett kerékpároznom a három nem közel lévő piacot, és utána még kimentem a Bayk András kertbe. Volt, hogy két órát aludtam, és hulla fáradtan mentem, és akkor első nap mondja nekem: „Elkéstél.” Hét óra kettő perckor estem be. Mondom, elnézést, elaludtam. „Jó, többet ilyen ne forduljon elő, mert erre harapok!” Másnap elkésett az egyik osztálytársam, hazaküldte. Hét óra egy perckor. Következő alkalommal megint én késtem öt percet. Mondom, elnézést, elaludtam. „Jó, üljön le!” Kicsit furcsálltam, hogy megint elkésett valaki, megint hazazavarta. Következő alkalommal késtem egy fél órát, úgy elaludtam. „Jól van, üljön le!” Mondom, valami itt nem stimmel a történetben, és akkor a nap végén azt mondja: „Gyere csak ide, arany fiam! Mit csinálsz te esténként? Ne mondd, hogy bulizol!” És akkor elmeséltem, hogy járom a piacokat. Csak azért kérdezi, mert ő már körülbelül két éve engem mindig lát a piacon, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor én odaérek az első piachoz, akkor pakolnak össze ott az árusok. Az egyik árus az ő felesége. „Honnan jársz?” Nem akarok-e inkább beköltözni a kollégiumba? Mert azt el tudja rendezni, mert az sokkal közelebb lenne, az ott a belváros, egyszerűbb. Úgyhogy elrendezte. A kollégiumból jártam ki esténként.

   Aztán 1999-ben anyám meghalt. Akkor voltam tizenhat. Onnantól kezdve a gyermekvédelmisek elővettek, én mondtam, hogy én önellátó akarok lenni, eddig is az voltam. Volt két húgom, akik előtte két évvel már bekerültek. Mert én ugye visszajártam anyámhoz, és akkor egyszer húgomékkal beszéltem. Mondják, hogy két napja nem ettek. Az egyik húgom volt tizenegy, a másik meg kilenc éves. Akkor mondtam anyámnak, figyelj, itt van a vége, bejelentem őket a családsegítőnél. „Azt próbáld meg! Hogy képzeled te? Az én gyerekeimet te nem veszed el!” Mondom, nem én veszem el a gyerekeidet, hanem te saját magadtól. Bementem a családsegítő szolgálatba, elmondtam a helyzetet, és ki is emelték őket két nap múlva onnan. Az az egy érdekes egyébként, hogy én akkor ugye még fiatalkorú voltam, és például ott a családsegítőnél rákérdeztek: „Veled mi újság?” Mondom, semmi, én önellátó vagyok. Azt még megúsztam. Furcsálltam is, de megúsztam.

   Aztán mégis amikor anyám meghalt, egy hajdúsámsoni lakásotthonba kerültem először. Ott voltam egy évet. Utána Józsára kerültem. Utána igazából azt éreztem, hogy én már sokáig nem akarok ott lenni. Azt gondolom, hogy kinőttem abból az egész miliőből. Jó volt ott, mert jobb lehetőségek voltak. Egyszerűbb volt tisztálkodni, ott volt plusz pénz, bizonyos szempontokból jó volt a lakásotthon. De cserébe azt kellett mondani, hogy innentől kezdve nincs önellátás. Azt mondták, hogy innen Hajdúsámsonból nem fogsz bejárni Debrecenbe biciklivel takarítani.

   Aztán szobafestőként kezdtem volna el dolgozni, hogy ha nem éreztem volna azt, hogy én többet akarok. Úgyhogy elmentem egészségügybe dolgozni. Műtős voltam jó pár évig.

K: Hogy jött a rendőrség?

N: Hát, igazából nyilván egy fiú – általánosítás, de tényleg így van – mindig is kacérkodik a rendőr gondolattal. Ez egy férfias szakma és ez imponál a gyerekeknek, főleg a fiúknak. Nekem azért volt szükségem például az egészségügyre, mert azt éreztem, hogy ott van egy közösség. Például a festőknél, a henteseknél, sorolhatnék rengeteg olyan szakmát, ami jóravaló és becsülendő szakma, de nem éreztem azt. Az egészségügyisek… ott úgy éreztem, mintha egy családba tartoznék. Nekem erre nagyon nagy szükségem volt. Bekerülni egy közössége, ahol tudom, hogy te is egészségügyis vagy, én is, és ott vagyunk, együtt húzzuk az igát. Közben leérettségiztem, érettségi után meg egyből már jelentkeztem a miskolci rendőr suliba.

   Mellette meg egy egyetemet is elkezdtem. Debrecenben társadalomtudományi karon, egy felnőttképzési karon szociálpedagógiai diplomát szereztem. Meg mellette ugye elvégeztem a rendőr sulit, és azóta is itt vagyok. Először járőr voltam, utána körzeti megbízott, ezt követően Budapestre kerültem, ahol bűnügyi területre kerültem át, majd képzéssel foglalkoztam egy intézkedéstaktikai alosztályon, ahol csoportparancsnokként dolgoztam. Emellett szakmai videókat készítettem az állománynak. Aztán megkerestek a BRFK Kommunikációs Osztályáról, hogy dolgozzak velük. Jelenleg is ott dolgozom, amit szintén nagyon szeretek. Jó a csapat és sokrétű a rendőrségnek ez a szegmense. Munka mellett pedig jogi doktorandusz vagyok a Károli Egyetemen.

K: Főleg a tizenéves korodban nem kísértett meg, vagy ha megkísértett, akkor hogy tudtál ellenállni a bűnözésnek?

N: A lakásotthonnak van rengeteg előnye, de rengeteg hátránya is. Ott megtapasztaltam egy picit családiasabb környezetet, mert a lakásotthonokra ez volt a jellemző. Nyolctól tizennégy fő általában a befogadóképesség. Ez tök jól működött is, de akarva-akaratlanul bekerültek a gépezetbe olyan porszemek, amik meg-megakasztották. Gondolok arra, hogy rengeteg olyan gyermek volt ott is, akik egyszerűen nem tudták, nem akarták felvenni azt a ritmust, nem akartak beállni abba a sorba, nem akarták a szabálykövetésnek a legkisebb elemét sem magukra aggatni. Ez rengeteg problémával társult. Én azért tudtam, hogy nekem van egy célom, mi az, amit szeretnék. Én nem szeretnék sem bűnöző, sem csavargó lenni. Nekem előtte már volt egy munkám, életem. Voltak tőlem idősebb, vagy velem egykorú lányok, srácok, akik azon kívül, hogy egyébként loptak, csaltak, hazudtak, mást nem csináltak.

   Én már ott akarva-akaratlanul felvettem a harcot velük, mert hiába nem volt hozzá közöm… de volt hozzá közöm onnantól kezdve, hogy eltűntek a takarók a lakásotthonból, az étkészletek és a tévé. Azért elő-előfordult, hogy én saját magam által felruházott hatalmamnál fogva azt mondtam, hogy gyerekek, visszahozzátok ezt meg ezt. Vissza is kerültek. Láttam, hogy pont ezek a tizennégy és tizennyolc korú fiatalok, akik mondjuk úgy, hogy a pengeélen táncolnak, és nem tudják, merre fognak lezúgni. Ezek a fiatalok leginkább befolyásolhatóak. Nem csak negatív, hanem pozitív irányba is. Tudom, mert volt két srác is, akik úgy kerültek oda, hogy szívtak, drogoztak, mindent csináltak. Utána mellém csapódtak, és szépen, amíg ott voltunk együtt, addig abszolút megváltoztak. Amint én kikerültem a rendszerből, az egyikkel például tragédia történt. A másikkal is… Hát, tudom, hogy milyen életet él.

   A nevelők azért nem tudták ezt kezelni, mert a nevelő ott volt tizenkét órában, és rengeteg dolog rájuk hárult. Reggel elkezdték hat órakor a munkát, nem tudták azt csinálni, hogy leülnek mindenkivel egy-egy órát beszélgetni, nem volt lehetőségük. Például itt nincsen se takarító-személyzet, nem volt szakács, aki megfőzzön, ezeket mind a nevelőknek kellett ellátni, és így azért nehéz. Voltak próbálkozások. Sok nevelő, akit a mai napig tisztelek, akik szívüket-lelküket odaadták volna egyébként egyik-másik gyerekért, de a befogadóképesség, az nem volt meg. Hiába volt bennük a szándék vagy a jóakarat, nem tudták ezt megcsinálni. Pedig akkor nekik nagyon nagy szükségük lett volna arra, hogy legyen egy olyan pozitív ember körülöttük, akire hallgatnak.

   Azt azért hozzáteszem, hogy ezek a gyerekek az esetek többségében nem is akarták elfogadni a nevelőket. Hiába jólelkűek, hiába jószívűek, szakmai tapasztalattal rendelkező emberek, egyszerűen nem volt meg az, hogy ők is a falka tagjai. Ha én javasolnék mondjuk azoknak, akik most gyermekvédelemben dolgoznak, azt mondanám az ottani főnökségnek, hogy próbáljanak meg olyan nevelőket bevonni, akik hasonló sorsúak voltak. Nagyon nehéz, de őket kellene valahogy megkeresni. Őket kellene valahogy bevonni konkrétan ezekbe. Mert ezeknek a fiataloknak nagyon sokat jelent, ha valaki hiteles.

   Mondok egy történetet. Annak idején járőrként kezdtem, körzeti megbízottként Debrecenben a rendőri pályafutásomat. Nem egyszer-kétszer előfordult például, hogy én raktam rá a bilincset arra, akivel évekkel ezelőtt együtt voltunk nyaralni, mert ő is állami gondozott volt. Kellemetlen volt. Nekem igen, neki nem. „Ú, de jó, hogy te fogtál meg, nem pedig a többi rendőr!” Hát, ő nem gondolta, hogy nekem ez nem esik annyira jól. Előfordult már az is például, hogy állami gondozott, szökésben lévő gyerekeket fogtunk meg valahol. Körözték, nyilván messziről kiszúrtam őket. Megkezdtük a rendőri intézkedést, majd betettük a kocsiba és elindultunk vele a kapitányságra. Az út során előjött a téma. Kilencven százalékban elkezdték mesélni a történeteket, és mindig az volt a lényeg, hogy nekik annyira rossz. Vagy azért, mert nincs apa, vagy azért, mert nincs anya, vagy azért, mert egyszerűen nem úgy foglalkoznak velük. Mindenki hibás, csak ő nem. Természetesen azt nem mondta el, hogy neki miben kéne változtatnia, csak hogy mik a sérelmek, mik azok a rossz dolgok, amikről úgy gondolja, hogy ő azért szökik, ő azért lop. „Mert, mert, mert…” Elkezdte sorolni ezeket a dolgokat. Rengetegszer elhangzott az a párbeszéd: „Dehát ezt maga, rendőr úr, úgysem értheti.” Nagyon sokszor. Volt, hogy egyszerűen ránéztem. Volt úgy, hogy azt mondtam, hogy figyelj csak, voltam én is állami gondozott. Hát, ilyenkor vagy ledöbbenés volt, vagy pedig: „Ó, ne mondja már nekem!” Onnantól kezdve egész más volt a rendőri intézkedés, mint azelőtt. Érezhetően megváltozott a dolog. Meghallgatták, amit mondok és nem vitatkoztak, nem volt ellenállás és félrebeszélés. Ezt kéne meglovagolni szerintem.

K: Az alanyaink között van olyan, aki családsegítő lett egy ilyen háttérből.

N: Biztos vagyok benne, hogy ő sokkal jobban megérteti magát ezekkel az emberekkel. Pont azért, mert ha a gyermek azt mondja neki: „Maga úgysem értheti, mert maga autóval jár meg szép ruhában.” Igen, barátom, de én is voltam ebben a helyzetben. Onnantól kezdve a sakktáblán egy olyan helyre lép, ahonnan ő nem tud mozogni.

   Az kell, hogy lásson egy olyan mintát maga előtt, amit esetek többségében ezek a gyerekek nem nagyon látnak. A minta lehet egy nevelő is, egy jó barát is, ha van neki, de valami sokkal erősebb kötelékről beszélek – ha az nincsen meg, akkor egyszerűen nincsen meg a jövőkép, amit saját magának felépít.

   Bennem mindig az volt annak idején, emlékszem, tizenkét éves korom óta, hogy én elképzeltem, hogy hogy fogok élni majd egyszer. Ez egy illúzió. Persze mondhatjuk azt, hogy álmodozás, sőt mondják is, hogy „az álmodozás az élet megrontója.” Nem igaz! Sőt ellenkezőleg! Ha az ember álmodozik, azzal teszi meg az első lépést. Elképzelem, hogy mi az, amire szükségem van, ezáltal lesz egy belső motiváció. Tudjuk, hogy a belső motiváció sokkal erősebb, sokkal előrébb visz, sokkal megbízhatóbb, mint a külső motiváció, amikor anyád üt: „Márpedig tanuljál, fiam, mert szamár leszel!” Ha a belső motivációt kialakítja magában az ember, onnantól kezdve kialakul saját magában egy tettrekészség, egy akarás, egy vágyódás, ami előre viszi szerintem. Bennem ez volt, láttam magam előtt bizonyos képeket, amiket én megvalósítok majd felnőtt fejjel. Láttam autót, ami ott áll a garázsban. Láttam kertet, amelyet én művelek. Láttam hintát, homokozót – nem magamnak, hanem a saját gyerekemnek.

K: Szerinted mennyi valósult meg?

N: Ne soroljuk! Minden megvan. Bőven túl van teljesítve, amit én gyerekként megálmodtam. Mindig is picikét az irreálistól többet álmodtam, lehet, de aztán rájöttem, hogy ez nem is irreális. Mert az, hogy szép kertes házban éljek majd valahol, és olyan autóm legyen, amire én vágyom… ezek ugye materiális dolgok, ezek olyan dolgok, amikre egyébként nincsen szüksége az embernek, mert nem ez a boldogság. Ezek anyagi dolgok, de nyilván ezek mutatják meg azt, hogy amit szeretnél, azt el tudod érni. A mostani fiataloknak az egyik legfontosabb az, hogy valahogy kialakítani velük, megrajzolni velük az ő saját jövőképüket. Mi az, amit szeretnének? Nem azt, hogy szaúdi sejk legyen, nem azt, hogy ő legyen a legnagyobb iparmágnás Magyarországon. Kérheti ezt is, de nyilván én sem ilyet gondoltam magamnak, hanem kvázi egyszerű dolgot, ami akkor gyerekként, a Diószegi út 24. szám alatti roskadt viskóban elképzelhetetlen volt. Az, hogy nekem valaha legyen egy jogosítványom, vagy valaha legyen egy Trabantom, én azt el nem tudtam volna képzelni. És az első autóm Trabant volt.

   Amikor a többiek mondjuk bent elloptak valamit a lakásotthonban, mert könnyű pénzhez jutási lehetőség, nekem miért nem volt az? Meg sem fordult a fejemben. Mert én nem ezt az utat akartam. Én tudtam azt, hogy én egy becsületes ember akarok lenni, és ezért kell tenni. Nem azért akartam becsületes lenni, mert az mekkora kiváltság. Nem, hanem ez egy alap dolog, amire szüksége van minden embernek. Az, hogy az ember nem lop, nem csal, nem hazudik, nem ver át másokat, nem károsít meg embereket, az számomra egy alap dolog volt. Még akkor is, amikor azt láttam, hogy a többiek esetleg nem ezt csinálják. Hozzáteszem vastagon aláhúzva kétszer, hogy nagyon-nagyon sok olyan állami gondozott volt ott velem, akik azóta is nagyon jó családi körülményeket teremtettek a gyerekeiknek, és le a kalappal. De ha százból csak két ember rossz útra tér, már az is rossz arány, én azt gondolom.

K: A rendőri munkád során találkoztál prostitúcióval? Hogy élted meg?

N: Ha én rendőrként szakember vagyok, akkor kicsi a szak, és nagy az ember a mondatban. Ilyen nincs, hogy elválasztom. Rendőrként, mint a törvényt betartató személy, hivatalomnál fogva így és így járok el, de olyan nincs, hogy nem foglalkozom a mögötte lévő dolgokkal.

   Én meg aztán végképp szerintem kicsit érzékenyebb vagyok, mint az átlag. Nem azt láttam bennük, hogy na, nézd meg, itt van egy útszéli örömlány, aki egyébként egy velejéig romlott ember. Dehogyis! Ő a legnagyobb áldozata ennek a dolognak. Azért, mert kihasználják a szeretetéhségét, kihasználják azt a lelki érzékenységét, amit ha egy olyan ember fogna meg, akkor ő egy nagyon jó szakember lehetne az élet különböző szegmensein. Én azt látom akkor, hogy itt vannak ezek a lányok, akik rossz emberrel találkoztak egyértelműen. Ő nem úgy született, hogy ő prostituált lesz. Ő nem úgy született, hogy kint az út szélén mínusz húsz fokban egy szoknyában fagyoskodjon. Nem, nem erre vágyott, nem erre vágyik. Sőt biztos vagyok benne, hogy azok a lányok, miközben ott fagyoskodnak, egy jobb életről álmodnak. Ahogy D. Tóth Norbi is annak idején a 24. szám alatt, a Diószegi úton. Nincs különbség köztem vagy köztük.

   Tehát amikor kimentünk és intézkedtünk, hogy tiltott kéjelgés szabálysértése, lehet azért úgy is csinálni egy rendőri intézkedést, hogy érezze, hogy annak ellenére, hogy intézkedni kell, meg elő kell állítani, azért nem emberölés miatt. Próbáltam velük együttérezni mindamellett, hogy őt semmilyen előny vagy hátrány nem érte azáltal, hogy én mit gondolok szubjektíven vele kapcsolatban.

K: Mi volt a legjobb emléked az otthonos évekből?

N: Én akkor már elkezdtem a szobafestő sulit, és emlékszem, ott gyakoroltam, hogy én most kifestem az egész lakásotthont. Az például jó volt, akkor ott mindenki nekiállt, segített nekem. Ott festettünk együtt, pingáltunk, meg minden. Ez megint az, amit mondtam, hogy picikét akkor ott éreztem, hogy egy ilyen valaminek a tagja vagy részese lehetek.

K: Kettő gyermeked van? Fiú, lány?

N: Fiú, lány. Van egy klónom, azt szoktam mondani. Mindenki azt mondja, hogy minden szempontból olyan, mint én. Noelnek hívják. És van egy gyönyörű, szép barna szemű, barna hajú – pont amit elképzeltem annak idején – kislány. Ő három éves, ő Polett. A két csoda. Nekem ők a két csoda. Mióta megszületett Noncó, nekem azóta a legnagyobb félelmem az, hogy velük ne legyen semmi.

   Ha a családot, mint szót kellene kifejeznem, akkor úgy mondanám, hogy a legelső szó a világon, az a család és minden, ami köré épül. Nem lehet egy lapon említeni semmi mással. A párom is ebben partner, hogy igenis a két gyerek az első és legfontosabb, és minden ezután következik.

   Nekünk fontos, hogy segítsünk másokon is. Kiskoruk óta mindenhova visszük őket. Például nemrég voltunk egy családnál, ahova vittünk ruhákat, ezt-azt-amazt. Krízishelyzetben lévő apuka, aki egyedül neveli a gyerekeit, és nem volt hova menniük, és megoldottuk, segítettünk. Nekem nagyon fontos, hogy beléjük integráljuk azt, hogy van olyan gyerek, aki szegény, van olyan gyerek, akinek nincsen, van olyan gyerek, akinek kellene játék. És akkor Noncó hozza a játékát, és adja, és most már egyre inkább ez van. Tudja azt, hogy van másik oldala is az éremnek. Tudják azt, hogy én is éltem úgy.

K: Mondtad, hogy olyan tíz éve volt neked ez az írói kibontakozásod. Ez olyan fura, hogy meghallod, hogy egy rendőr, aki közben egy művész...

N: Nekem ez egyrészt hobbi, valamilyen szinten talán terápia is, én ezzel szeretek foglalkozni. Jó az, amikor otthon is elcsendesül a család, akkor kicsit leülök és írok.

   Van a Facebook-on a Világ egy apa szemével nevezetű blogom, és ott leírom a hétköznapokat, ahogy én megélem, hogy milyen apának lenni. Nem csak a múltat, de nagyon sokszor visszatekintek a múltra.

K: Milyen jegyben születtél?

N: Ikrek. Évi, a párom, azt mondta, hogy legalább ebben az egyben ne hasonlítson rám a gyerek, hogy még két napot várjon a megszületésével, hogy ne ikrek legyen, de hát az lett.

K: Maradt még valami vágyad? El akarsz még valamit érni az életedben?

N: Szeretnék a kertben ülni az unokáimmal, hogy közben szaladgálnak ott jobbra-balra. Az egyik unokám a lányomra hasonlítson, a másik meg a fiamra. Ez a vágyam, és ez is azért van, mert akkor tudom, hogy ők is jó helyen vannak. Így azt gondolom, hogy a legnagyobb vágyam, amit szeretnék, hogy ők legyenek boldogok, nekik legyen meg minden.

Vissza