Kérdező: Mi a kedvenc zenéd?

Szászi Judit: Bon Jovi.

K: Melyik a kedvenc könyved, ha van?

Judit: A verses könyveket szerettem. Mostanában nem olvasok semmit. Csak a net.

K: És melyik a kedvenc évszakod?

J: A nyár. Egyértelmű. Negyven fokos meleg jöhet nyugodtan.

K: Kedvenc állatod van?

J: Cica. És nyulazok, úgyhogy nyuszi.

K: Ha elutaznál egy lakatlan szigetre, mi lenne az egyetlen dolog, amit elvinnél magaddal?

J: Nem tudom… horgászbot. Az egy kis nyugi, ott nem zavar semmi, ott pihi van… az egy nyugalomsziget.

K: Elkezdjük a gyerekkornál? Kezdd a legelején!

J: Születéskor egyből csecsemőotthonba kerültem, Nyírbátorba. Nem anyám döntött róla, hanem a nagyszülő, hogy énnekem mennem kell a kórházból egyből. Anyám hallássérült, így utólagosan kiderült, mert ezt én nem tudtam sokáig, és volt már egy testvérem, akiről szintén nem tudtam tizennégy éves koromig. Amikor terhes volt anyám, állítólag nem tudta senki, hanem mikor már születtem, akkor gyorsan kórház, és akkor az idős nagymama, nagypapa úgy tett, hogy anyám is beteg, mert száz százalékos süket, van már egy gyerek, ők öregek, nem kell még egy baba a házba. Így automatikusan csecsemőotthonba kerültem. Tehát elvettek anyutól. Anyám anyja, a nagyanyó, ő döntött a sorsomról.

   Utána nevelőszülőkhöz kerültem a csecsemőotthonból. Ott tizenkét évig éltem. Nem tudom, hány éves lehettem, mikor kiderült, hogy nem az igazi szülők. Egy idő után tudom, hogy kiderült, mert kilestem vagy valami oknál fogva rájöttem, de nem emlékszem igazából, hogy mitől vagy miért. Igazából elvoltam, jártam hittanra, jártam templomba, néha voltam rosszcsont, úgy elvoltam. Volt még két másik gyerekük. Bántani nem bántottak… tehát kaptam nyaklevest, valószínűleg lusta voltam, nem akartam dolgozni. Olyan volt, hogy feleseltem és akkor kaptam nagy pofont. Utólag azt mondom, hogy kellett a szigor, én is szigorú vagyok a gyerekeimmel, akkor nem biztos, hogy jól esett. Hát, figyelj, megtanítottak dolgozni... Na, de igazán ott kaptam az első büdös nagy pofont, a nevelőszülőktől, amikor visszakerültem az intézetbe. Azt nem kívánom senkinek. Akkor egy jó kis idegösszeroppanásom is volt, tizennégy éves gyerekként.

   Egyik nap arra keltem fel, hogy össze van készítve minden ruhám és már nem reggelizhetek. Sőt – sosem felejtem el – kakaós kenyeret ettem volna, az gyerekként kedvencem volt, kakaóba kenyeret dobálni, és nem ehettem meg, mert azt mondták, hogy indulunk. Tehát tudtommal nem kérdezik meg a gyereket. Mégy és kész. Ilyen nincs, hogy jaj, akarsz-e menni a nénivel? Nem. Ez a mesében van, valóságban nem hiszem. Még nem hallottam azt senkitől, hogy megkérdezték, hogy akarsz-e menni.  

   Utólag kiderült, hogy igazából a nevelőszülő nem tette félre azt a pénzt, amit kellett volna, illetve nem tudta számlával igazolni a ruhapénzt, satöbbi. Tehát nem tudott elszámolni anyagi dolgokkal és emiatt vittek vissza elvileg. Tehát nem maguktól adtak vissza.

   A hetediket még ott jártam ki, ott voltam Porcsalmán bölcsődés, óvodás meg hetedikig iskolás. Abban az évben, mikor visszakerültem, akkor májusba’ konfirmáltam, de keresztelőt is kellett csinálni, mert nem voltam megkeresztelve. A lelkipásztor keresztelt, felesége meg mellettem állt. Nem egy hétköznapi keresztelő volt. Tehát ők lettek a keresztszüleim, a lelkipásztor és a párja, mert nem volt család, aki vállalja, hogy a keresztszülőm legyen.

   A szomszéd faluba kerültem által intézetbe, Ököritófülpösre. Mindig visszamentem a faluba, meg jöttek az osztálytársak, meglátogattak, én is mentem, átsétáltam. És arra nem volt hajlandó a nevelőszülő, hogy a kisajtóig kijöjjön beszélgetni. Én a kisajtón kívül, és jó pár méterrel beljebbről beszélt velem két-három mondatot a nevelőanyám, aki tizenkét évig nevelt. Arra nem volt hajlandó, hogy odaálljon elém, tehát nem esett jól. Akkor összeesett a lábam, arra emlékszek, azt nem fogom elfelejteni. Elkerülök úgy, hogy azt se tudom, mi hogy, merre… Utána egy pletyka elindult, hogy én meg akartam ölni, meg rossz gyerek voltam és azért kerültem intézetbe. Visszamondták az osztálytársak, hogy a faluba’ ez a pletyka volt, és az utcabeli nénik megvédtek engem, hogy ilyet ne terjesszenek.

   A mai napig sincs kommunikáció a nevelőszülőkkel. A nevelőapám utána meghalt, őneki a sírjára idén is vittem koszorút, igazából a tisztelet… azért tizenkét évig nevelt, de ennyi. Haragudni nem haragszok rájuk, elmúlt, de nem esett jól. Tehát azért egy egész életet hagytam ott. Gyerekkori emlékeimet nem adták vissza, az összes fényképem, életem ott maradt. Túl sok minden nem volt a múltamból, ami megmaradt, nincs gyerekkori emlékem sajnos.

K: Akkor, amikor visszamentél, és mondod, hogy idegösszeroppanásod volt, hogy vészelted át, mi segített, mi történt akkor ott?

J: Hát, az osztálytársak átjártak látogatni az intézetbe, akkor még közel voltunk. Volt egy tanár nénim, ővele évekig levelezgettünk még. Ő tartotta bennem a lelket. Most is él, hála a Jóistennek. Egyre ritkábban tudunk beszélni. Már nem is tudom, mikor hívtam utoljára, de lassan itt lesz az ideje, hogy megint csörgessem. Ő volt a lelkierő, a tanár néni. A lelkipásztorék később meghaltak, előbb a lelkipásztor, aztán sajnos a neje is, akit imádtam.

   Telt az év. Tök idegen voltam ott. Ököritófülpösön, az intézetben. Havonta akkoriba’ a gyerekek kaptak kicsi pénzt nasira. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mondjuk kijutott belőle egy csomag keksz meg egy csomag cukor havonta, és azt beosztotta a nevelőanyám, hogy három-négy szem cukorka, három-négy szem keksz naponta. És amikor bekerültem, azt ideadták. És az első nap úgy telt el az intézetbe’, hogy ellopták… és megkínáltak: „Kérsz belőle?” Köszi! Tehát, így indult az intézeti élet, tizennégy évesen, hogy megkínált belőle az, aki ellopta a táskámból. Nem is emlékszek a nevelőkre, megmondom őszintén, az idegösszeroppanásnak valószínűleg az eredménye ez, tehát lehettek ők jók, de akkor sincs emlékem erről.     

   Holdkóros voltam, arra emlékszem, mondták, hogy holdkóros vagyok, beszéltem álmomban, de ez kihatott az egész életre azért. Az ideg. Pszichésen gyengébb voltam, hamar ideges lettem, befolyásolta a jövőmet. Most már nem, most már kemény vagyok, de sok-sok mindenen keresztülmentem ennek következtében: öngyilkossági kísérlettől kezdve, gyengeség… Versírásba fojtottam a bánatom egy időbe’, a könyvírás – amit mondtam, hogy írtam magamról a könyvet –, akkoriban abba fojtottam bele az érzéseimet. Most már negyvenhárom évesen azt mondom, hogy kész. Volt és fáj és elmúlik. Egyszer elmúlik minden. Eleve csak fél évet voltam ott, mert bezárták az otthont. Utána, ahogy megszűnt az intézet Ököritófülpösön, szétdobálták az összes állami gondozott gyereket.

K: És utána hová kerültél?

J: Tiszadobra, Anyácskáékhoz. Ott érdekes volt, mert mi voltunk a második csapat lány akkoriban még, előtte fiúintézetként működött. Ott a könyvtáros néni meg a férje… az egyből barátság. Dumáltam-dumáltam, még ha már untak is, mégis valahogy megszerették, hogy dumálok, és órákig tudtunk beszélgetni. Arra emlékszem, hogy a nyolcadik második felét ott tanultuk kint a faluba’, négyen voltunk lányok, akik az intézetből kimentünk, az iskolát ott fejeztük be. Mai napig vannak ápolva kapcsolatok barátokkal meg tanárokkal az általános iskolából, hála a Jóistennek. Illetve a nevelőkkel is a mai napig is találkozok, sőt járok oda néha piacozni is.

   Tizennégy éves voltam, amikor kiderült, hogy van egy tesóm, az intézeti könyvből kilestem és akkor nyomoztam ki a címet. Hát, addig nem mondtak semmit soha. Hiába jártak nevelőszülőkhöz havonta gondozónők, információt soha semmiről nem adtak. És ott laktam egy köpésre az igazi szülőktől, hozzáteszem. Először csak levelezés volt… Elballagtam nyolcadikból, utána Fehérgyarmatra kerültem egy évre, szakmunkás iskolába jelentkeztem továbbtanulni, varrónőnek. Kollégista voltam és minden hétvégén kellett így ingázni által. Akkor ismertem meg a tesómat meg az anyukámat. Ők mátészalkaiak, és volt olyan, hogy útba esett, akkor ott aludtam hétvégén Szalkán, és úgy mentem vissza a kollégiumba.

   Úgyhogy én a nyolcadik után igazából nem voltam sokat a dobi életbe’ benne, mert ugyebár én kollégista leány lettem. Volt olyan, amikor lekéstem az egyik járatot, és stoppolva mentem be Tiszadobra. Volt egy bácsi és a lánya, felajánlották, hogy kijönnek a vasútállomásra és bevisznek a gyermekvárosba, mert nagyon messze van és lámpa nélküli rész is, nagy sötétség, egy tizennégy-tizenöt éves kislány ne a sötétbe’ bandukoljon. Onnantól kezdve egy nagyon erős barátság alakult ki. Azóta ő apám helyett apám, János bácsi. Ő is él még, hála a Jóistennek, meg a felesége is, a lánya is, jól vannak.

  Egy évvel később otthagytam a sulit, mert megbuktatták az osztály felét félévkor, a másik felét év végén. ”Csínytevés” miatt, mert óraidőben tanár bácsi meg tanár néni jól érezte magát… és mi – az osztály – lebuktattuk őket. Így ajánlotta János bácsi, hogy most fog indulni Dobon egy szakma: bőrtermék-készítő. Van-e kedvem? Van. Tiszadobon maradtam az intézetben, és akkor ott a bőrtermék-készítő szakmát választottam. Két éves szakma, azt elvégeztem. Utána kerültem ki a nagybetűs életbe, tizennyolc évesen.

   Utána tesómékkal megszakadt a kapcsolat, mert ők ki akartak használni. A tizennyolcat ugyebár betöltöttem, akkor volt egy ilyen anyagi vita, utána nem szóltunk egymáshoz, nem kerestek, erre figyelni kell minden állami gondozottnak, hogy azért anyagilag ne legyen kihasználva, mikor tizennyolc éves lesz.

K: Igen, amikor van az életkezdési, ugye?

J: Így van. Így van. Arra figyelni kell.

   Mikor kikerültem, már dolgoztam egy varrodába, és akkor egy családi háznál albérlet volt. Sosem felejtem el: 5.000 Ft  albérlet,  5.000 az első fizetés, ez volt '95-ben. Ott varrónő voltam. Az első hónapokban még jöttek is gondozók megnézni a munkahelyen, ami nem tetszett egy munkahelynek, de miért is tetszene, így felnőttként én is ezt mondom. Nem akkor jöttek látogatni, amikor nem dolgoztál. Munkaidőben, munkahelyen megnézni, hogy jól van-e a Juditka. A munkahely meg: ezt köszönjük szépen, nem kérjük az ilyen dolgozót. Tehát, két-három hónap után el is küldtek akkor a varrodából. Nem mondom, hogy szándékosan hibáztak, csak rossz volt a rendszer. Szerintem. Tehát nem munkahelyen, munkaidőben kell az állami gondozottakra figyelni, hanem pihenőidőben. És akkor nem lennének ilyenek, hogy emiatt esetleg munkát veszít el egy állami gondozott.

   Munkanélkülis lettem. Közbe’ terhes lettem, akkor még kapcsolatom volt az intézeten belül, egy darabig még úgy volt, hogy kell a baba, utána inkább vetessem el… Én meg nem voltam hajlandó elvetetni, úgyhogy egy három éves kapcsolatból egyedül nevelő anyuka lettem, albérletben. És a tulaj az albérletbe’ azt mondta, hogy mennem kell, terhesen nem maradhatok. Tehát kaptam egy pár pofont.

   Megoldódott ez is igazából, ismerősök beajánlottak szülőotthonba, ott elvoltam, enni-inni kaptam, kijárhattam a városba, oda megszületett Szandikám, még egy jó hónapig talán ott voltunk benn, hogy addig se kelljen költeni a babára. Segítőkészek voltak.

   Szülés után másik albérletet kellett keresni, ahová mehettem a babával, ott szintén egy tök idegen segítségét kaptam. Nagyon segítőek voltak, akik ott laktak a bérház környékén. Erre mondom azt most negyvenpár évesen, hogy mindig az segít, akire nem számítunk. Nem is szabad azt elvárni, hogy majd anyám, apám, tesóm fog segíteni, mert nem. Mindig az idegen fog segíteni, akinek a nevére nem biztos, hogy emlékszel, de arra fogsz emlékezni, hogy milyen jólelkű volt.

   Mit meséljek még, várjál, boltba’ is dolgoztam, idősek otthonába’ is dolgoztam, közben elvégeztem egy kereskedelmi-boltvezetői tanfolyamot, utána elvégeztem… Ja, igen! Utána voltam öngyilkos. Mert véletlenül beszólt nagy viccesen valamelyik ott az albérletben: „Te mehetsz, a gyerek marad.” Olyan poénszerűnek gondolta. Azóta ”mostohatesók és mostohamama, -papa” lettek, olyan kapcsolat alakult ki köztünk. Látták, hogy ki vagyok, mi vagyok, megismertek – és onnantól kezdve segítettek is.

   Viszont a munkahelyen, a takarmányboltba’ akkor feszültség lett, és akkor így elgondoltam, hogy gyógyszert ettem… Úgy, hogy körülbelül egy hét, másfél hét teljes kiesés, nem emlékszek dolgokra. Állítólag hordtam a gyereket bölcsibe… nem emlékszek rá. Emlékezetkiesés. Állítólag gyomormosást kaptam az albérletben, a mentőben is, a kórházban is, ahhoz képest nem rémlik nekem ez. Hát, megyek tovább az élettel. Utána még egy darabig gyógyszereket ettem, jártam pszichológushoz, kellett járni ilyen idegdokihoz. Utána azt mondtam egy év elteltével, hogy erős vagyok én, kaptam pár pofont és erősebb vagyok, gyógyszer nélkül is tudni kell lenni és tudok lenni. Utána szoktam rá arra, hogy verseket írogattam. Voltak kapcsolatok közbe, hol szerelmes voltam, hol sírtam... Hát, az is egy regény lenne: a nagy szerelem.

   Amikor megszültem Szandikámat, akkoriban már udvarolt nekem egy hajdúböszörményi srác. Valamiért akkor nemet mondtam neki. Nem is tudom, hogy miért, igazából nem sok időnk volt megismerkedni. Utána, mikor meglett a leányzóm és egyedül voltam már, akkor meg az anyukája közbeszólt, hogy hát, terhessel nem kén' kezdeni. Anyuka úgy szépen közénk is állt. El is költöztek a városból jó messzire, több száz kilométerre, megszakadt a kapcsolat. Egy darabig próbálta a Csaba a kapcsolatot tartani, de valahogy úgy elmúlt.

   Utána a sors fintoraként újra összejöttünk egyszer. Tizenvalahány év után felhívtam. Volt egy személyes találkozó, akkor úgy volt, hogy valami indul újra. Hát, eltelt tizenvalahány év, valahogy utána meg én ijedtem meg. Szandit egyedül neveltem, már akkor túl voltam egy váláson is, nem mertem fogadni őt… Ő pedig félreértette a dolgot, ennek a félreértésnek a következménye lett, hogy utána nem beszéltünk. A levegőben ő ott van, sose felejtem el Csabit, de a sors nem engedi, hogy mi együtt legyünk. Akkoriban azt mondtam, hogy ő a nagy Ő, ő is azt mondja a mai napig is, amikor néha telefonon beszélünk, hogy sosem felejt el. A sors így hozta.

   Közbe’ én rátaláltam a mostani páromra. Szandi akkoriban nyolcadikos volt, mikor összejöttem vele és összeköltöztünk. Társkeresőn ismerkedtünk meg. Hozzáteszem, sima barátságként indult a dolog, pont ebből kifolyólag, hogy nem jött össze Csabival mégsem, mert nem mertem bevállalni. És akkor munkaügyben beszélgettünk Attival, és ebből lett egy kapcsolat, három gyönyörű gyermekünk van belőle. A tíz éves Ancsikám, Timikém, az hat éves volt augusztusba’, és Nórika három éves lesz februárba’.

K: Mik voltak a félelmeid gyerekkorodban, és most vannak-e?

J: Félelmeim nincsenek, bár aggódásaim vannak. A kislányom februárba’ született, és majdnem meghaltunk mind a ketten. Hanyag dolgozók miatt. Azért mondom, hogy kapunk sok pofont az életben, és mindig fel kell állni. Most az utolsó pofonunk az az, hogy egy életre megkeserítettek bennünket. Autizmus lett belőle, és nem tudjuk, hogy mi lesz. Aggódhatnánk, rághatnánk a kefét, sírhatnék, tudok is sírni, amikor nem látja senki...

K: De mi történt?

J: Sípolt a gép, öt perces fájásokkal, első tíz percben szóltak a főorvosnak, azt mondta, hogy ékelődik a baba. Utána a három madám nem akart – gondolom – dolgozni, mert mindenkit kibeszéltek, mindent végig kellett hallgatni. Úgy telt el két és fél óra, hogy öt percenként minden fájás után sípolt a gép, ami a hasamra volt téve, ami a baba szívverését figyelte. Százhatvan helyett hatvanat vert a szíve Nórikának. Tehát haldokolt. És akkor, amikor megszültem, akkor érdekes módon húsz ember fel tudott kelni, hogy élve vagy halva szülök-e. Úgyhogy csoda, hogy él Nóri. Ő egy igazi angyal.

   Utána én is véreztem, én is majdnem meghaltam, és nem ez a szörnyű, hanem az, hogy a felelősséget nem vállalják. A gyereknek háromszor volt a nyakán a köldökzsinór, két és fél órán keresztül sípolt a gép, de nem történt semmi. Engem megműtöttek, újravarrtak, újratártak, egy órán keresztül tamponáltak. Reggel kettőkor szültem, nyolc óráig vérzéscsillapítót kaptam, de semmi nem történt. Semmi. „Mindenki jól van. Köszönjük szépen.”

   És akkor három hónaposan a gyerek nem tudott fordulni oldalra, ellaposodott a kis feje. Elvittük rehabra, kiderült, hogy gyenge izomtónus. Irány a Dévény-torna, Dévény-tornáról rehab torna, konduktív torna. Millió csillagot odaadnám nekik, ugyanis végre embereket látok, akik megérdemlik a tapsot, ugyanis a Dévény-torna egy csoda. Nagyon jó embereket fogtunk ki, karakán doktornőnk van, mert főorvosnő. Előbb még tudtunk járni ingyen, TB-re, most már maszek fizetősre járunk, viszont halad a gyerek, fejlődünk. Két és fél évesen két év csúszás van kapásból, nem adjuk fel, de ez mind annak a következménye. Aki azt mondja, hogy az autizmus genetika, álljon elém! Mert megmondta az összes terápiásunk, hogy igen, van genetika, meg van hatás, és mi a hatásba beleestünk sajnos. Amikor hagyják, hogy vagy meghalsz, vagy nem, akár anyuka, akár gyerek, akkor az nem genetika. Úgyhogy mi két és fél évesen nem eszünk mást, csak tejet, joghurtot, krémtúrót. Sikítunk, ordítunk, ülve alszunk. Most a legújabb szokása, hogy most már nyitja az ajtót ügyesen, csak éppenséggel mindent ki is pakol, aminek örülök, csak bosszú is, mert most már nagyon figyelnünk kell. Most már mindent kiönt, mindent eldug, mindent eldob. Enni nem tud egyedül, öltözést most tanuljuk, és nem tudjuk, hogy mi várható. És ha én nem leszek, akkor nem tudjuk, hogy mi lesz. Ő a legfontosabb a világon, igen, csak őt el is kell tartanom, és előbb-utóbb fizetős otthonokba fog kerülni, mert az állam nem fog adni semmit. És emiatt oda kell tennünk magunkat most, amikor még bírom. Hogy legyen egy alap, legyen egy jövő, hogy könnyebb legyen neki. A másik két tesó közül Ancsikám, a tíz éves, most is gondozza, figyeli, hogy nehogy kiszökjön a szobából, de nem várhatom el tőlük, hogy ők gondozzák majd. Hát, egyszer mindenkinek saját családja lesz, úgyhogy nem tudjuk, hogy mi lesz még. Valószínűleg bentlakásos otthon lesz, vagy – adj Isten – sokáig élek, akkor gond nem lehet. Bár a mostani hajszolás mellett nem tudjuk, hogy megéljük-e egyáltalán a nyugdíjkort. Nem tudom, mennyire látszik, tiszta karika a szemem, körülbelül a fáradtság szintje... 

   Tehát így megy az élet. Pörgés, pörgés, pörgés ezerrel. De ezt csak így lehet kibírni, ha valaki akarja vinni valamire az életben. Nem mondom, hogy hajszolja magát úgy, mint én, mert nem egészséges dolog ez, azért napi öt-hat kávé minimum… Hosszú távon ez nem jó, de ha csak csigatempóba’ várja valaki, hogy valami történjen, akkor nem fog semmi. Nyomni kell ezerrel, ameddig csak a leheleted bírja, majd pihenünk a temetőbe’. Ennyi. Erről szól az élet szerintem. Erről szól az élet egy része.

K: Csak egy része, de szerintem ez egyre jobb lesz…

J: Mikor terhes voltam Timóval, előtte kínai ruhaboltba’ dolgoztam, és onnan jöttem el szülni. Eltelt a három év, beleestem a terhességbe megint, hittük, hogy a harmadik baba kisfiú lesz. Nem, hanem mola terhesség lett. Csak hogy legyen még egy-két pofon az élettől. Sokan nem tudják, hogy mi ez: daganat állapotú a magzat. Hat hetesen szívhang, tizenkét hetesen nincs is baba, csak egy daganat. Ez most volt, négy éve körülbelül. Hetente kellett vérvételre menni, heteken keresztül még terhességi tünetek voltak, mind a vérbe’, mind pszichésen, mind testileg. Azonnali műtétre kellett menni, meg kellett kaparjanak, mert a daganat az ott volt, és ha a tüdőbe megy, akkor tüdőrákot kapok és belehalhatok. Tehát ez ennyire komoly. Százezerből egy mola terhesség van, nagyon ritka.

   Én gyűjtöm az ilyen ritka betegségeket. Igazából tele vagyok jóindulattal, szoktam poénosan mondani, mikor fel kell sorolni, hogy mi a betegség. Volt már melldaganatom, lábamon, kezemen jóindulatú daganat, májamon is van jóindulatú daganat. Csupa-csupa jóindulatú daganattal vagyok körbevéve, csupa jóindulat. Na, poénra kell venni azt, amikor már valami nem jó, de tényleg ez van. Hála Istennek, jó orvost fogtunk ki, és kikúrálódtam belőle. Még fájt, hogy ez a baba ott volt és már nincs. Most már gondolok rá, de nem fáj. Tudomásul kell venni, hogy van ilyen dolog, hogy átalakul szövetté és daganattá, nem jó érzés.

K: Judit, most beszéljünk a pofonok mellett egy kicsit arról, hogy milyen sikereid vannak! Hogy hogyan érted el?

J: Egy évesek vagyunk az An-Chi-li Gardennel. Tavaly elkezdtem a palántaárusítást, mert tavalyelőtt is már foglalkoztam őstermelőként ezzel, és akkor megláttam a hirdetést fóliaváz kapcsán, megvettünk egy fóliavázat, utána a másikat is. Olyan közvetlenek voltak ezek a tök idegen eladók, és ebből a kis barátságból – ami nagy barátság lett és egy életen át köszönjük nekik – született meg az, hogy megvettem a fóliát, kaptam chilimagot, segítették az utunkat és mi lettünk hivatalosan a jogutódjuk. Ami annyit jelent, hogy ők kimentek Kanadába, és januártól én forgalmazom azt a termékpalettát, amit ők hat-hét éven keresztül, nagy chilisként végigcsináltak. Nem eladták a receptúrájukat, hanem ránk ruházták.

   Nagyon gyönyörű palántáim voltak az első évbe’, és büszke is vagyok rá, hogy olyan szépek voltak. Ezerrel csináltam és figyeltem, ami nem egyszerű. Nem egy hagyományos palántát kell elképzelni, a chili, az sokkal bonyolultabb azért, ott nagyon oda kell figyelni mindenre.

   Nem igazán tudjuk a mai napig hova tenni, hogy miért is kaptuk mi ezt a nagy lehetőséget, hogy egy hét éve alakult vállalkozást kapjunk. Úgyhogy remélem, hogy büszkék ránk, mert nyomom ezerrel, ha beleszakadok, akkor is, hogy megmutassuk, hogy igenis megérdemeltük azt, hogy átadták a vállalkozást. Mellette saját vevőkörünk kialakult, hozzáteszem, de ezért tenni kell. Tehát menni, menni, menni, csinálni. Csinálni meg szeretni. Ha nem szeretném, akkor nem működne.

   Mikor visszajön a telefon, vagy visszajön egy e-mail, mint például a héten is… Mondok neked egy élményt. Két hete vasvári piacon az egyik zöldségárus: á, fáj az epegörcse, két hete nem használ neki a gyógyszer. Mondom, figyeljél, adok neked egy pitypangszirupot ajándékba. Próbáld ki! Minden vevő azt mondja, hogy ilyen-olyan emésztési problémákra érzik a jótékony hatást. Erre tegnapelőtt írja: „Jól vagyok. Jól leszek. Mennyibe kerül?” Mert neki nagy tételbe pitypangszirup kell, mert míg a gyógyszerek nem segítettek az epegörcsén, a pitypangszirupom segített.

   Csináltam a szirupok mellett a szörpöket, lekvárokat, chiliszószokat, egyéb finomságokat, és azt éreztem, hogy a rohanó világba’ könnyebb egy kanál szirupot bekapni, mintsem kotyvasztani és iszogatni. Így átálltunk a szirupra. Idén most aggódok is, mert most hamar el fog fogyni a pitypang. Úgyhogy jövőre sok virágot kell szedni, hogy sok alapanyag legyen, mert szétszednek az emberek érte. Folyamatosan a visszajelzés az, hogy nagyon jól érzik magukat, jó menzeszgörcsre, emésztési problémára, sőt mikor rákos beteg fogyassza, annál nagyobb elégedettség nincs. Nem fognak meggyógyulni tőle, mert nem lehet őket meggyógyítani, de ha már egy kicsit jobb a napjuk, és nem gyógyszertől, aminek még rossz mellékhatása is van, akkor már megéri csinálni.

   A chilit meg van, aki a kisebb csípőst eszi, van, aki az erősebbet. Van, aki dicsekszik, hogy éjjel-nappal eszi és már nem tud semmit enni nélküle. Tehát megvan az a kontakt az emberekkel, amely egy webshopon nincs. Hát, én ezért nyomom a piacot. Hajnalba’ kettőkor kelni, háromkor indulni, másnap megint nem hagy aludni a kicsi gyerek és úgy nyomom az egész napot. Erre jó az öt kávé körülbelül, hogy ezt bírjam így.

K: De most azért rendben tudtok lenni anyagilag?

J: Kaptam kölcsön anno én is, amikor nem volt pénzem fára, meg megvették nekem is – a Caritas szervezet – az ajándékcsomagot vagy élelmiszercsomagot, azt most én tudom viszonozni. Többek között most lesz egy nagy rendezvény Debrecenben, az édességgyűjtő akció, na, oda most tizenötezer forint értékűt vásároltam a piacnapomon. Azt személyesen az elnök úr vette által, és azt a fényképet rakták fel a szervezet honlapján, hogy „az An-chi-li Garden felajánlása.” Illetve Szorgalmatosra jár a kislányom iskolába, és csomagot szoktak gyűjteni a szegény családoknak, ez már nekünk hagyomány minden évbe’, hogy mindenki visz valamit. Talán a múlt miatt is, oda is mindig egy táskával több megy minden évbe’. Megtehetjük. Megdolgozunk érte, forgatjuk a tőkét, tehát nem áll a háznál a pénz sajnos, két lakáshitel van most jelenleg, azért sok hitelt kell fizetni, sokat kell költeni erre a vállalkozásra, tehát nem adják ingyen ezt az eredményt, amit elérünk.

K: Mi adott erőt neked?

J: Az, hogy Norci itt van. Őt fel kell nevelni. A másik kettőt is, a harmadik nagylány huszonnégy éves, ő is számít azért ránk.

K: És Norci előtt… a gyerekkorodban?

J: Kell a pofon. Kell a  pofon, mert attól fogsz erősödni. Ha fel tud állni egy állami gondozott abból, hogy kap egy pofont, és azért is megmutatja, hogy márpedig én, tanár néni, tanár bácsi, gondozó néni, gondozó bácsi, én akkor is talpra állok és megcsinálom, akkor lesz belőle valaki. Ha akkor elgyengül, abból nem lesz senki. Pont azért, mert azt mondják, hogy te intézetis vagy. Na, pont azért kell megmutatni, hogy nem. Pont azért. Hogy igenis én is fel tudom nevelni a gyerekemet, ha kell egyedül, albérletből albérletbe hosszú éveken keresztül és tök idegenek segítségével. Most itt van, hogy van család, van anyós, após, hajszolom magam – a gyerekek kárára hozzáteszem, mert két hónapja alig látnak –, de a jövőjüket építem, és még én is tudok adni valakinek valamit. Úgyhogy remélem, hogy büszkék rám.

   Ha nincs háttérbe’ akár egy idegen, akár egy jó barát segíteni, akkor nem biztos, hogy az ember nagy dolgokat meg tud csinálni. Szép csendben is meg lehet élni, nem is vártam én sose, hogy nagy dolgokat csináljak, egyszerűen így hozta a sors, hogy nagy lehetőséget kaptunk, mint amikor a milliárdokat megnyerik, és akkor vagy okosan kezeled, vagy nem. Ezt most nekünk okosan kell kezelni, hogy ebből megélhessen még a gyerek meg az unokánk is.

   Nem az utógondozók segítették az életemet. Nem az intézet segítette tizennyolc évesen az életemet. És most nem bántom meg se Anyácskát, senkit. De az intézettől nem kaptunk semmit, tehát ott még főzni se tanultunk meg. Hát, én úgy jöttem albérletbe tizennyolc évesen, hogy zsíros kenyér, lekváros kenyér, vajas kenyér – ennyit tudok főzni. Akkoriba’ még nem volt ez a családias otthon, most már remélhetőleg legalább főzni megtanulnak a gyerekek. A mi időnkbe’ még nem tanítottak meg az életre.

   Be kell illeszkedni a társadalomba. Tudni kell úgy viselkedni a körülötted levőkkel, hogy elfogadjanak és ha kell, akkor segítő kezet adjanak. Remélhetőleg nekem ez sikerült eddig is meg ezután is. 

K: A gyerekkorodról meg a nehézségekről a saját gyerekeidnek beszélsz, vagy fogsz beszélni?

J: Mikor a gyerek hisztizik bármi cucc miatt, akkor én elmondom nekik, hogy én nagyon tudtam örülni, amikor egy hónapba’ egy csomag kekszet megvett a nevelőanyám, és azt egy hónapig be kellett osztani. Naponta két-három szem keksz. Ott nem volt az, hogy ruhát kaptam mindig. Nem. Kaptam használt ruhát. Vagy néha vettünk egy bermudanadrágot a csengeri piacon gyerekként, amit lealkudtam, akkor lehettem olyan hat vagy hét éves. És akkor egy öreg néni úgy tett, hogy: „Ej, de jó kofa lenne ebből a kislányból!” És láss csodát, negyvenhárom éves vagyok, csengeri piacon árusítok. A sors!

K: Mit üzennél, milyen gondolatot küldenél a gyermekotthonban lévő gyermekeknek?

J: Tudni kell minden munkahelyet, minden embert… mindenfele az életbe’ úgy viselkedni, hogy lehet, hogy húsz-harminc év múlva vagy te segítesz, vagy ő fog neked segíteni akkor, amikor kell.

   És éljenek a mának, hogy a jövőjük is meg legyen alapozva. Ha a mát, a jelent elpocsékolják – nem hasznosnak, nem barátinak, nem jó irányba viszik –, akkor a jövőjük is ennek a befolyása alatt lesz. Ha most tudnak barátságot kialakítani önzetlenül, akkor később önzetlen segítségeket fog kapni attól majd, akitől nem várja el. És ez saját példa.

   Van olyan társam, aki mindig is rosszcsont volt és nagy gengszter, és a sorsa meg is pecsételődött, mert mély gödörbe’ van. Vagy már nem is él. Tudni kell úgy élni az intézetben, hogy később büszkén mehessen ki a nagybetűs életbe, hogy igenis én jó gyerek voltam, dolgozok, tanulok, szeretek, tisztelek, talán ez a legfontosabb. Tanuljanak meg tisztelni, szeretni és dolgozni!

   Ancsika, a tíz éves, neki is többször elmondtam már, hogy énnekem nem volt anyukám, apukám, lehet engem utálni, mikor valami nem tetszik és mérges vagy: „Anya, én tesót jobban szeretem, téged utállak, haragszok, anya.” Lehet ezt mondani hat-tíz éves gyereknek és mondja nyugodtan, azért gyerek. De majd húsz év múlva, mikor visszagondol rá, akkor emlékezni fog rá, hogy igen, anya nekem volt, őneki viszont nem volt anyukája.

   Ha nem volt családjuk, akarjanak békés családot! Ha nem volt meg a cipő, ruha, satöbbi, akkor igenis dolgozzon meg érte, hogy az ő gyereke ne nélkülözzön! Ha nem volt igaz barátja, akkor igenis dolgozzon azért, hogy felnőttként igaz barátra találjon! Az intézetben Anyácska – illetve sok más is – figyelt rám. Tudnak rólam azok is, akikről én nem tudok. Remélem, hogy büszkék. Nekem mindig a múlt fontos. Azt szoktuk mondani, hogy a múltat el kell engedni, élj a jelennek. Én a múltban élek, a jelenben vagyok és a jövőre építek. Legyen büszke rám a múltam, a jelenben éljem túl a mát, meg legyen jövője a gyerekeknek!

Vissza