Sárközi Lajos
Vissza a főoldalra  

 

„Örömre várni nem kisebb öröm,

Mint már örülni.”

/William Shakespeare: II. Richárd c. művéből/

 

 

 

 

 

Kérdező: Hány éves vagy?

 

Sárközi Lajos: Hát, én öreg. Most leszek július 30-án harmincöt.

 

K: Hogy kerültél a nevelőotthonba?

 

Lajos: Meguntam a családi életet, ugyanis a családom bűnöző életet élt. Nem is tudom, hogy hogy. Mondhatnám úgy, hogy valami Isteni sugallat volt, hogy nekem nem jó ez. Elmentem a nagyimhoz és beadattam magam egy otthonba.

 

K: Hány éves voltál?

 

L: Amikor eldöntöttem magamban, hogy állami gondozott szeretnék lenni, akkor olyan tizenöt-tizenhat.

 

K: Addig hol nevelkedtél?

 

L: Hú, mindenhol. Extrém helyeken. Például rokonoknál, erdőben... Hú, tényleg mindenhol. Jártam az országot, mondhatni. Kemény volt. Ezt meguntam és emlékeztem a nagyimnak az egyik beszédére, hogy ha megunom azt a küzdelmes életet, akkor menjek hozzá és ő bead.

 

K: Mi volt a szüleiddel?

 

L: Elváltak, börtönbe kerültek, alkoholisták voltak, mondjuk mai napig azok is. Szóval nem olyan életet éltek, ami egy család fenntarthatóságát biztosította volna. Bűnösek. Jó, nem mindegyik, de például apámmal a mai napig nem beszélek, hiába kinyomozza a számomat, nem beszélek vele. Nagyon csúnyán nevelt minket. Mindig ütöttek-vertek, lopásra kényszerítettek. Utána már csináltuk magunktól, hogy életben maradjunk. Az egy ilyen csúnya gyerekkor volt. Az anyámnak már megbocsátottuk, de ő hála Istennek tisztességesen él, dolgozik. Munkásszállón van a párjával, de igazából vele sem foglalkozom, mert mindig iszik. Akkor beszélek vele telefonon, ha józan.

 

K: Azután mi történt? Nagymamád odavitt téged, mi történt ezután veled?

 

L: Átmenetileg egy igen kemény helyre, egy átmeneti otthonba kerültünk, ahol minden éjjel loptak, raboltak, késeltek. A Belvárosi Csarnok körül volt ez, már nem létezik, megszűnt. Ott voltunk egy pár hétig, utána átkerültünk valahova a Petőfi Csarnok környékére egy átmeneti otthonba, ahol a hetvenes trolibusz végállomás van.

   Voltak különböző otthonokból, hogy pályázzanak ránk úgymond, és akkor én Csepelt gondoltam, hogy jól hangzik és úgy választottam Csepelt. Úgy kerültem ide, Mária nénihez. Nem volt könnyű, mert ugye iskola kimaradásom volt, fel kellett hozzam magam, de hála Istennek jól fogott az elmém és leküzdöttem az akadályokat. Leérettségiztem, jártam egyetemre, csak elsiettették velem, kínomban választottam egy környezet tanszakot, ami nagyon tetszett, csak nem fejeztem be. Két év megvan belőle. Van egy bolti eladóim, pénztárgépi, meg tisztítás technológiát végeztem.

   Tizenhat és fél voltam, amikor odakerültem, és huszonnégy éves koromban már el kellett hagyjam. Volt egy-két trauma, de a legtöbb csodálatos volt. A saját utamat járhattam. Tanultam, sportoltam, igazából azt csináltam, amit kedvem tartott. Tudod, szabadság, az kicsit örömmel jár. Új haverjaim lettek. Jó volt tényleg, boldog évek voltak azok. Azért sokakat láttam hanyatlani magam körül.

 

K: Téged mi mentett meg ettől a hanyatlástól?

 

L: Eleve nem éltem olyan életet. Nem kerestem azoknak a társaságát, akik olyat élnek.

   Először is már az iskolában elkezdődik az, hogy a drog, a fű, a lopás, a gengszterkedés. Eleve a legtöbb – főleg lányok, de fiúknál, ha van, az kegyetlen – nagyon komoly személyiségzavarral küzdenek, amit a nevelők nem megfelelően kezelnek. Jó, nem is könnyű nekik. Szerintem az, hogy pedagógiát végeztek, az valahogy nem ezt a célt szolgálja. Komoly személyiségzavarral küzdenek. Gondolj bele, nem tudom, hogy hallottad-e, volt egy olyan történet, hogy bejött az anyuka a lányáért, és ki volt adva a nevelőnek, hogy nem engedheti be az anyukát, nem viheti el a lányt. Ennek ellenére beengedte, és az tizenhárom késszúrással megölte a nevelőnőt, két gyerekes anyukát. Tehát nagyon sokan nem igazán készítik fel a gyerekeket az életre. Azért akiket én ismertem és velük nevelkedtem fel, nagyon sokan talpra estek, viszont nagyon rossz volt látni olyat, aki nem.

 

K: Neked ott a nevelőotthonban ki volt, kik voltak a segítőid vagy támaszaid?

 

L: Volt egy-kettő, de aki a ”leg”, aki tényleg a végsőkig, az Mária néni.

 

K: Az igazgató.

 

L: Párszor kihúzott anyagi segítséggel, pár ezerrel, nem egy nagy izé. De az igazi segítség az volt, hogy ahol én most lakom, idetetetett engem kapcsolat által, hogy itt lakhassak. Van egy gyülekezet, azok összedobtak pénzt és építtettek egy nagy családi házat, két emeleteset, tíz garzonra kialakítva. Pályakezdő, életkezdő fiataloknak. Nem feltétlenül muszáj, hogy fiatalok legyenek, hanem párok – csak úgy, hogy össze vannak házasodva. Ebben követtem el egy nagy hibát… Hagyják, hogy itt gyűjtsön, gyarapodjon az ember, csak rezsit kell fizetni.

 

K: Tehát ez egy egyházi átmeneti otthon?

 

L: Igen-igen. Élő Isten Gyülekezete. A csepeli bírósággal szemben van.

   Nagyon utáltam az albérletezést. Mindig átvertek. Mindig nem úgy volt, ahogy megbeszéltük.

 

   Ott követtem el a hibát, hogy megházasodtam. Van egy nagy lányom, akit én nevelek. Nyolc éves. És amikor a második megszületett – valami csoda folytán, mert védekezés, minden volt –, akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. Valahogy a volt feleségem, vagyis még mindig a feleségem, két éve próbálok elválni, most már reméljük, hogy sikerül februárban... de a lényeg az, hogy a hetedik év után éreztem, hogy valami nem stimmel. Én nagyon sokat dolgoztam, mert itt sem lehetek örökké. Pályázathoz gyűjtöttem pénzt. Ő ez idő alatt rászokott valahogy a haverok által meg a szülei által a drogra, meg megcsalogatott. Mire én ezt észrevettem, eltelt hat-hét év, és akkor így széjjelmentünk.

 

K: Mi lett a gyerekekkel?

 

L: Először mind a kettő hozzá került és támogattam is komolyan. Utána a Jázmin került hozzám. Kellett egy kis idő, mert kiütött rajta az anyahiány és pszichés alapon székrekedések voltak, azzal egy évig bajlódtunk elég keményen. A kicsit is magamhoz vettem, illetve a tesómhoz, mert egyedül azért sok lenne, mert ő még pici, és dolgozni kell, hogy fenntarthassuk magunkat. A tesóm magához vette, aki nem lakik tőlem messze. Így jobban tudtak találkozni a testvérek, de az anyuka visszavette. Mindig ezt játszotta, a csiki-csukit, én meg nem akartam a kislányomnak ezt a lelki izét, amin a Jázmin is átment. És akkor végülis most a kislány nála van, a nagylány meg nálam.

   Vannak akadályok sajnos, de ez a jó benne részben. Nem tudom, valahogy mindig megoldom. Nem adom fel, mindig van akadály persze, de valahogy mindig megoldódik. Persze amikor hozzám került, akkor nagyon nagy anyagi gondokba kerültem, mert épp fülműtétem volt. Jázmint a Csepeli Gyámhatósághoz vitte az anyuka, hogy őtet – csak őtet – be akarja adni. Ezt természetesen nem hagyhattam. Felhívott a gyámhatóság, mert ismernek, és megegyeztem velük, hogy én vállalom. Csak akkor nagyon le voltam robbanva anyagilag, de aztán szép lassan helyrerázkódtam.

   Először kerestem munkát. Akkor takarítottam. Most van egy ilyen postai elszámoló a Soroksári úton, ott töltök fel ilyen tisztasági szereket meg udvaros, karbantartó is vagyok egy picit. Így próbálom fenntartani magunkat. Néha vannak kisebb-nagyobb akadályok, de egész jó. Úgy gondolom, hogy ha az ember fejben eldönti, akkor könnyebbek az akadályok is. Nem szabad feladni. Nem azt mondom, hogy hú, de könnyű, mert azért amikor takarítani kell, mosni kell, hajtogatni kell, az sok erőt igényel, energiát. Hál’ Istennek a tartás az megvan, úgyhogy működik a dolog.

 

K: Van valami terved? Vagy váltani akarsz-e?

 

L: Persze, van. Az idei cél az, hogy tavaszig kitudom a saramat, ami van. Plusz melókat vállalok: ablakozás, irodatakarítás. El szoktam menni maszekolni. A fő lényeg, hogy sikerüljön elváljak jogilag.   

   Amikor a lányom hozzám került, eldöntöttem, hogy ilyen kis célokkal kezdem. Egyre jobb munkahelyem legyen, jogsim legyen, autóm legyen. Eddig ez sikerült. Egy ház, most ez a fő cél. Van egy volt kedves nevelőnk, Dunaharasztin lakik, és felajánlotta, hogy segít nekem pályázni és megnézi, hogy mik a lehetőségeim, mint egyedülállónak. Akkor megpróbálunk lakást pályázni vagy hitelből valahogy kikalkulálni valamit. Ez az első nagy álmom, célom. Mert itt is ugye másfél évem van, ahol lakom, és nagyon nem szeretnék rokonokhoz költözni, mert az nem az én világom. Úgyhogy ez az idei terv.

 

K: Hol szeretnéd azt a házat megvenni, megpályázni? Budapest?

 

L: Igen, én azért pesti vagyok. Éltem én vidéken is meg szeretem, de valahogy minden itt van. Itt vannak a rokonaim, a haverjaim. Tudod, a pesti, az pesti.

 

K: A kislányoddal milyen a kapcsolatotok?

 

L: Amikor nálam került Jázmin, a nagy – a kicsi Bella –, akkor még egész jól működött, hogy itt hétvégén, ott hétköznap. Közben a volt párom váltogatta a párjait és azoktól is lett egy gyerek, meg még most is útban van egy másik párjától egy gyerek. Valahogy direkt, szándékosan elhidegítette tőlem Bellát sajnos.

 

K: Mennyit láthatod Bellát?

 

L: Igazából semmit.

 

K: Tehát Bellával nincs kapcsolatod, de Jázmint te neveled, ugye?

 

L: Igen.

 

K: Hogy tudod feldolgozni, hogy ez így alakult?

 

L: Hát, néha nagyon szar az egész. Bocs, hogy így fejezem ki magam, de már annyiszor próbálkoztam meg minden, és én húztam a rövidebbet. Már úgy vagyok vele, hogy lelkileg feladtam. Úgy is egyeztünk meg, hogy nála a kicsi, nálam a nagy. Csak amióta bejött ez a koronavírus, ide sem engedték meg, hogy hozzam. Miután kiharcoltam nagy nehezen, hogy hozhassam, addigra az anyuka bujdos egy férfival és a férfi halálos féltékeny. Mindig megbeszéljük, hogy vihetem, hozhatom, de se telefon, se cím. Úgyhogy direkt rejtegeti előlem. Nem mondja ki, de amúgy tudom, mert hát hét évig házasa voltam. Egyszerűen azt akarja, hogy ne lássam.

   Őt meg nem érdekli amúgy Jázmin. Jázmin már tudja, hogy anyukának nem szabad hinni, mert csomószor megígérte neki, ő meg készült, várt, és mindig csalódás volt a vége. Valahogy ezt meg kellett értessem vele, hogy most nincs anya.

 

K: Hanem apa van. És milyen a kettőtök kapcsolata?

 

L: Néha viharos, néha amúgy tök jó, mert már kialakult ez a rendszer. Nyolc éves, eleven, nehezen szót fogadó és makacs, mint az anyja. De különben aranyos, mindent megjegyez – ha megígért neki valaki valamit, azt főleg. Egy egyszerű kislány.

 

K: Hogy megy neki a suli?

 

L: Egyelőre megyeget. Jázmin, hogy megy?

 

Sárközi Jázmin: Jól. Egész jól mennek a betűk is.

 

K: Apa szokott veled tanulni?

 

Jázmin: Nem.

 

L: Nagyon ritkán kéri a segítségemet, mert amit meg kell csinálni, azt meg tudja.

 

J: Nem mindig.

 

L: Dehogynem, este is megoldottad tegnap.

 

J: De az egy órahossza volt.

 

L: De sikerült.

 

J: Igen, de az még nagyon picit nehéz volt.

 

L: Igen, de ha én segítek könnyíteni, akkor te nem tanulsz.

 

J: Ajj, de azért segíthetnél!

 

L: Na, szóval így zajlik.

 

K: Milyen életet kívánsz neki, hogy látod magad előtt?

 

L: Először egy biztonságot megteremteni. Az azt jelenti, hogy egy házat. Ha az megvan, azért úgy könnyebben indul az ember, ha nem albérletezéssel kell kezdje az életet. Szerintem azért az egy nagy előny. Meg remélem tanulni fog tovább. Abban szeretném támogatni, ami őtet boldoggá teszi. Csakis azt. Én úgy gondolom, akkor boldog egy szülő, ha a gyereke is boldog.

 

K: A múltadból, a nehéz gyerekkorodból mit fogsz neki elmesélni?

 

L: Ha kérdezni fog, válaszolok, de igazából nem szeretnék neki. Inkább felkészíteni, hogy van jó és rossz, szegény és gazdag, és valahogy a középút – bár ez lesz a legnehezebb. Igazából figyelmeztetni egy kicsit, felkészíteni egy picit, hogy nem minden az, amit látunk meg hallunk. Szerintem ez a legnehezebb. Felnevelni, az egy dolog. Megnevelni, felkészíteni, na, az már egy másik. Az egy kicsit nehezebb.

 

K: Van olyan dolog, amit akár a gyerekkorodból, akár a nevelőotthonos évekből megbántál és másképp csinálnál?

 

L: Fú, igen. Nem házasodtam volna össze egy ottani lánnyal. Ez az egy. Jó, a döntés érzésekkel járt, és nem egyből derült ki, hogy rossz a döntés, hanem mint mindig, utólag, ha nem eléggé tapasztalt vagy érett az ember. Ez az egy, amit megbántam amúgy legeslegjobban az életemben. Ez az egy, hogy őt elvettem feleségül.

   Ő egy idő után változtatott valamit. Az anyja befolyásolja vagy az ismerősök? Csak nem volt velem őszinte. Én kikötöttem először is, hogy fő az őszinteség. Nem baj, ha máshogy gondolja, de őszintén gondolja. Ő ezt titkolta, ez volt a baj.

 

K: Ebből te tanultál. Most tudod, hogy mit keresel, nem? Hogy mi az, amibe többet nem mész bele.

 

L: Hát, igen. Így nehéz, de volt utána kapcsolatom, de igazából nehéz már a bizalom. A nőkben. Tök jól elvagyok velük, de párkapcsolati téren… az már kicsit más téma. Nem szeretnék még egyszer belefutni egy vakvágányba.

   Sokkal könnyebb lenne, meg hát az ember is vágyik rá. Szerintem aki azt mondja, hogy nem, az hülyeséget mond. Az ember társas lény, tehát persze, hogy vágyom egy olyanra, egy szerethetőre, akiben megbízik, akivel előre törekszik az ember, aki ott van mellette jóban-rosszban. Ki ne szeretne egy ilyet? De szórakozóhelyekre már nem járok, mert az a baj, hogy nem vonz. Pedig én sokat jártam. Valahogy most nem. Meg nekem azt is kell néznem, hogy a lányomat elfogadja, tudod. Az a legfontosabb. Hát, hogy engemet is, az életemet, meg aki vagyok.

 

K: Nagyon érdekes dolog, hogy te magad választottad azt, hogy bemész a nevelőotthonba. Ha akkor nem így döntesz, nem oda kerülsz, akkor szerinted más lett volna?

 

L: Akkor börtöntöltelék lettem volna, ez tuti. Azért, mert mielőtt bekerültem, néha loptam. Muszáj volt, ezt láttuk a szülőktől, ezt csináltuk. Tuti, hogy nagyon rossz dologba keveredtem volna. Börtönbe kerültem volna, ez nagyon biztos.

 

K: Van konkrét szép emléked, mondjuk az otthonból?

 

L: Sok van amúgy, de életem egyik legszebb három hónapja az, amikor nyertem a Leonardo da Vinci Alapítványnál egy szakmai gyakorlati külföldi utat. Bolti eladóit. Ki Olaszországba, Verbániába. Ott három hónapot éltem.

   Be kellett jelentkezni, beszélgetések voltak, de nagyon sokan vannak minden évben. Egy haverommal belevágtunk. Beszélgetni kellett, feladatokat megoldani, utána táborba választottak, és onnan valami alapján kiválasztottak engemet is a hatba. Hatan mehettünk ki különböző területről. Csak én voltam állami gondozott, többiek rendes család.

   Akkor három hónapig suliba jártunk olaszt tanulni, kaptunk egy házat, ahol átmenetileg lakhattunk. Ez szakmai gyakorlat. Az a feltétele, hogy végig kell csinálni a gyakorlatokat. Kimentünk az iskolába, szállást kaptam, hetven eurót, és az a feltétel, hogy teljesítsük a gyakorlatot. Rendesen meg kell csinálni, nincs olyan, hogy nem megyek be meg ilyenek. Ez tök buli volt. Ha leállnék egy olasszal, akkor azért megértetném magamat. Én amúgy cigány vagyok, és a cigány nyelv hasonlít nagyon az olaszhoz.

 

K: Van kedvenc idézeted, könyved, versed?

 

L: Régen sokat olvastam. A középiskolában mindig muszáj volt szavalni sajnos. József Attila van, a De szeretnék gazdag lenni. Meg a Shakespeare műveket szeretem. Mostanában inkább az igaz történetek vonzanak, mint téma.

 

K: Mire vagy a legbüszkébb egyébként?

 

L: Hogy azért sikerült valamennyi iskolát elvégezzek, de az érettségire. Tervben van, hogy egy nap diplomát szerezhessek. Az a baj, hogy minden érdekel és ez így durva. Én imádom a tudományt, a sportot... Az a baj, hogy nincs olyan, hogy egy valami kössön le. Mindegy, hogy milyen témában, ilyen szerteágazó… szóval minden érdekel. Közgazdaságtani középiskolába jártam, azt elvégeztem. Utána muszáj volt egy bolti eladói-pénztárost elvégezzek. Utána mentem egyetemre két évet, azt sajnos abba kellett hagyjam.

 

K: Lajos, akkor miért nem ilyen munkát vállalsz?

 

L: Nem könnyű. Például ahol én dolgozom, igaz, hogy minimálbérért, de figyelembe kell vegyem Jázmint is. Amikor beteg, ha bármi van, én csak szólok és eljöhetek. Hétre kéne járjak, de elnézik nekem, ha fél órát kések, mert a gyereket egyedül nevelem. Ha bármi baj van, nyugodtan elengednek. A legtöbb munkahely kurvára nem ilyen. Ha most ekkor nem jössz be, leszarják, hogy neked mi a problémád. Hét éve voltam egy olyan munkahelyen, ahol a csoportfőnök nem volt hajlandó ezt figyelembe venni, és ott kellett hagyjam. Szar volt, de végülis örültem is neki, hogy így alakult, mert nem mindig rossz a váltás, én úgy gondolom. Kell is időnként. Azért sok előnye van. És én a Jázminnal majdnem egy évig orvosokhoz jártam. Nem könnyű így gyerek mellett a dolog, meg van kötve a kezem. Kereshetnék én ötszázezret is, érted, de nem lehet. Ja, és be is fog ütni egy gazdasági válság.

 

K: Félsz tőle?

 

L: A következményeitől. Akkor mindig rossz történik az emberekkel. Van, akit elküldenek, lejjebb viszik a fizetést, nincs annyi munka, és olyankor az emberek egymást támadják, tudod. Sok lesz a munkanélküli, megint lehet elölről kezdeni, ez egy ilyen szar dolog. De hála Istennek azért mindig volt munkám. Csak ugye ma már semmi sem biztos, amilyen kiszámíthatatlan a világ. Azért oké, hogy egy ember iskolázott, az nem árt, tök jó meg egy csodálatos dolognak tartom, kell a hozzáértés, de ma már egyszerűen azt veszem észre, hogy a szerencse és az ismeretség is. Szinte majdnem fedezi a diplomát. Érted, mit mondok. Nem tudományában, hanem ismeretségében. Jobban beteszi a haverját, rokonát, ismerősét, mint téged, aki lehet, hogy sokkal szuperebb lennél.

 

K: Ha te bajban vagy, vagy szükséged van valamire, akkor kihez tudsz fordulni?

 

L: Hála Istennek azért van egy-két régi barátom és a testvérem, az öcsém. Én vagyok a legidősebb, van egy öcsém, és mi valahogy ketten mindig egész jól kijöttünk. Meg sem kell szólaljak, ő olyan emberismerő, hogy megérzi, ha bajom van, vagy én fordítva. Ez kábé olyan érzés, mint az ikreknél, az egypetéjűeknél. Érdekes, mi nem vagyunk azok, mégis megérezzük. Egymást szoktuk néha támogatni anyagilag is. Ő inkább jobban, ő segített kocsihoz jutni, ő állja a papírmunkákat, nekem csak a benzinről kell gondoskodjak, meg az autó állapotáról természetesen.

 

K: Az otthonos évekből tartod valakivel a kapcsolatot?

 

L: Egy-két haverommal.

 

K: Máriával?

 

L: Máriát néha felhívom, persze.

   Jó haverok, csak az otthonosokkal több probléma is van. Eleve, hogy zűrösen kerülnek oda a gyerekek, lelkileg sérülten. Ilyen-olyan nem stimmelő családokból kerülnek oda, és ott nehéz a nevelőnek is. Eleve akarni kell. Én is hetvenezer forintos fizetésből eldöntöttem, hogy akarok jogsit. Igaz, másfél évembe került, de sikerült. Ha én eldöntöttem, hogy tanulok, akkor tanulok. Ha dolgozom, akkor dolgozom. És a nevelők ezt látták. Azért bírtak engem, mert nekik nem kellett erőltetniük vagy bármi, hanem én ezt csináltam magamtól.

   A nevelők sem akarnak tenni érte. Persze ez nem könnyű, mert azért a gyerekekkel sem könnyű bánni. Például a Máriánál elég gyorsan leanyásodnak a tizenéves lányok. Azért azt valljuk be, hogy aki oda bekerül, annak nincs biztos családi háttere. Én nagyon hálás vagyok az intézetnek, csak amikor elérik a kort, hogy kimenjenek, valahogy arra nincsenek felkészítve a gyerekek. Persze kétoldalú a dolog, mert akarnia kell egy célt a nevelőnek és a gyereknek is. És valamelyik az egyikből nem akarja, többnyire a gyerek.

   Tehát én úgy gondolom, hogy ha valaki akar valamit és tesz érte, az sikerül előbb vagy utóbb.

Vissza