Kérdező: Hány éves voltál, mikor állami gondozásba kerültél?

Osváth Zsolt: Tizenegy vagy tizenkettő. A legnagyobb nővérem már betöltötte a tizennyolcat. Akkor ő már jó helyen volt az akkori párjával. Középső még nem, ő még csak tizenöt éves volt. Kettőnket vittek be az Alföldi utcába. Aztán a nőverem betöltötte a tizenhatot, abba’ a rendszerbe’ akkor lettél korlátozottan cselekvőképes. Ez azt jelenti, hogy valamelyest dönthetsz, hogy hol szeretnéd élni a további életedet. És Hajni azt kérte, hogy őt helyezzék ki anyához. Ki is helyezték, ő ott lakott. Én ezzel a lehetőséggel nem éltem sem előbb, sem később. Amikor tizenhat voltam, akkor számomra már nyilvánvaló volt, hogy bárhol szeretnék élni, csak otthon nem. Én inkább az utcára mentem.

   Nekem volt egy gyógyszerfüggő, alkoholista anyám. Ez a két szenvedélye előrébbvaló volt a szülői feladat ellátásánál. Emlékszem mindenre, mindenfélére egészen ilyen részletekig belemenően: az összes öngyilkossági kísérletre, az összes késelésre, az összes verekedésre, az összes verésre. Tényleg mindenre, kicsi korom óta vannak emlékeim. Olyan dolgokra emlékszem, amikre szerintem nem emlékezhetnék, mert annyira pici voltam. Amikor apám lerúgta anyám állkapcsát, amikor anyám megszúrta magát… Szóval tényleg mindenre.

   Nem tudom pontosan, hány éves lehettem, amikor apa bekerült a börtönbe. Ott is volt egy ideig. Amíg apám börtönben volt, addig anyám megismerkedett a negyedik férjével. Amikor apám kijött a börtönből, elváltak, és anyám hozzáment ehhez a faszihoz. Pasi, férfi, az mindig volt az életében, anyám kapcsolatfüggő volt. Egy férfiért mindig kellet tudnia szenvedni és rajongani, általában sokkal jobban, mint a saját gyerekeiért. Faszi mindig volt az életünkben, de az nem mindig apám volt. Három gyerek-három apa nálunk. Éppen az aktuális apukák, akik az aktuális szeretők.

K: A szüleid is állami gondozottak voltak. Erről mesélsz egy kicsit, hogy volt, honnan jöttek, aztán hogy találkoztak?

Zsolt: Kétféle verziót hallok. Egyet anyáról, egyet apáról. Mindig máshogy történt mások szerint. „Én azért ütöttem, mert ő ütött, én azért szúrtam, mert ő ütött.” Hát, mindig ilyen fura volt.

   Anyukám és apukám is nagycsaládba született, azt hiszem, hat-heten vannak testvérek. Anya azt mondja, hogy a nagyi nem nevelte, nagyi meg azt mondja, hogy ő nevelte, csak anya elég kicsapongó volt, és ment össze-vissza, nem lehetett vele bírni. És akkor anya bekerült állami gondozásba, nem csak anya, hanem a többi testvére is. Hogy mi az igazság? Az a lényeg, hogy ők is azért kerültek intézetbe, mert nem látták el őket megfelelően.

   Apánál szintén ez volt a helyzet, ő is és a többi testvére is bekerült az intézetbe. Anyja kipotyogtatta őket… Azt a nagymamamát nem ismerem. Valószínűleg nem is él, mert száz éves lenne, azt mondja apa. Úgyhogy ennyi, és hogy ők hol találkoztak? Azt hiszem, apának volt egy dobermannja, mindig kutyát sétáltatott, és apám már akkor is nagyon nagy csajozógép volt, most is, még mindig az. Ez nem változott. És akkor leszólította anyát, valami ilyesmi lehetett.

   Egyikük sem volt már akkor állami gondozott, apám akkor szerelt le a katonaságtól, huszonpár éves volt. Azt hiszem az L.L. Juniornak van egy erről szóló száma: „Én árva szív, máshoz szóltam…” Az emberek egymásra találnak, ugyanazokon a helyeken, ugyanazokban a társaságokban fordulnak meg. Kikerülnek a társadalom szélére, ha nem tudnak integrálódni. Tehát nagyon sok olyan van, hogy állami gondozott állami gondozottal köti össze az életét.

K: Te hogy élted meg, amikor bekerültél tizenegy-tizenkét évesen?

Zs: Borzasztó volt. Anyám bebaszva jött el a helyezési tárgyalásra. Mondta, hogy ő stresszes, muszáj volt előtte innia. Jó, lehet, hogy te stresszes vagy, de a gyerekeid fognak rohadni bent a hűvösön, nem te. Az ott el is dőlt. Tehát berúgva, részegen érkezett a tárgyalásra, ott el is dőlt a helyezés. Ott lett volna egy lehetőség, hogy hazaviheti a gyerekeit, de ő nem élt ezzel a lehetőséggel.

   Nekem mindig egy ilyen drámai kép van a fejembe’, hogy ülök az Alföldi utcában, nem volt hely a csoportban, ahol az én korabelieket helyezték – a tíz-tizenkét éveseket –, ezért az óvodacsoportba kerültem. Az óvoda ablakában ültem – értelemszerűen rács volt az ablakon – és nagyon-nagyon sírtam, hogy ez velem megtörtént. Nem akartam, hogy valaki azt mondja, hogy ”intézetis.” Nem akartam. Anyám is, apám is ott nevelkedett, hallottam róluk egy csomó mindent.

   Utána belerázódtam, nagyon szerettem a piciket, tényleg picikék voltak. Elképesztően édes kisfiúk, kislányok és egy hermafrodita kislány volt ott, a Sárika, aki mind a két nemi szervvel rendelkezett. Emlékszem, hogy akkor találkoztam közelről ilyen dologgal először életembe’, mikor ott pelenkáztam Sárikát. Nagyon cukik voltak. Abszolút magamtól, ez teljesen ösztönösen jött ez az apai dolog. Amíg fogtam az egyiket a kezemben, pelenkáztam a másikat. Akkor én már mostam a csoportra, tudtam főzni is, de azt nem kellett, mert ott központilag főztek, de otthon én már megtanultam főzni. Szerintem tíz-tizenegy éves koromra az alapételeket össze tudtam rakni. Nyilván erre rá voltunk utalva, valakinek meg kellett főzni. Meg kellett csinálni a kaját, ha nem akartunk mindig hideget enni. Hogy anya ebédre vagy vacsorára milyen állapotba’ lesz… ez ilyen zsákbamacska. Abszolút ez az apai dolog bennem volt, én nagyon szerettem a piciket.

   Emlékszem volt egy Annapanna nevezetű kislány, mondom Sárika, akire még emlékszem, aki nagyon megmaradt. Volt egy Barbi, Barbika nevű kislány, akinek nagyon magas homloka volt és nagyon édesen selypített. Kérdeztem tőle: „Barbika, téged, mikor hoztak ide?” „Éjssaka.” Ő nem tudta, mikor, mert éjszaka mentették ki családjából. Olyan fehér volt a bőre, még az ér is látszódott a homlokán. Egy nagy homlokú kislány, nagy csillag szemekkel, és sokszor csak azért kérdeztem meg tőle, hogy Barbika, mikor hoztak ide be, hogy csak halljam, hogy azt mondja: „Éjssaka.” Ez megnyugtatta az én lelkemet. Azóta biztos ő is felnőtt kislány. Huszonvalahány éves lehet.

K: Van egyébként barátság, amit még őrzöl, az intézetből megmaradt?

Zs: Nagyon más irányt vett az életünk. Az összes találkozásom, amit fel tudok eleveníteni, az az volt, hogy volt egy lány, az Ildi – akit láttam, hogy interneten aprópénzért vetkőztetnek és táncoltatnak –, egyszer odajött hozzám a Nyugati pályaudvaron pénzt kérni. Láttam, hogy felismert. És én őt. Adtam neki pénzt. Ez egy nagyon szomorú történet volt. Illetve haláleseteket szoktam megtudni, hogy ő és ő is… túladagolta magát. Hogy nincs.

   Félre ne értsd, nem azért, mert szégyellem őket. Bárkit, bármelyiküket beengedném a házamba, ha bekopognának, de nem kopognak be, nem keresnek fel. Akarva-akaratlanul más irányba ment az életem. Tehát nem, nem maradtak meg barátságok, engem tizennyolc évesen kiraktak. Azóta én élem az életem. Van, akivel egy-két mondatot beszélek, volt egy srác, akivel összesodort az élet, volt egy kis entyem-pentyem vagy randiztunk, kiderült, hogy ő is meleg. És egyébként nem. Semmi.

K: Te mit gondolsz, a te életed miért tudott jóra fordulni? Mert szerintem jóra fordult. Mi adott erőt?

Zs: Ez ritka. Én tértem le arról az útról, amin egy beágyazott állami gondozottnak járnia kéne. Hogy mi adott erőt? Figyelj, én nem tudom. Én nagyon sokat gondolkodom ezen. Lehet, hogy tizennyolc évesen lementem egy melegbárba, és ott egy teljesen más közeg fogadott. Egy olyan közeg fogadott, ahol többnyire jómódú emberek voltak, jól öltözött emberek voltak, egy teljesen más világ. Én inkább oda akartam megfelelni.

   Istent is természetesen ide sorolom, ő is nagyon sokat segített. Terelgette az életemet, meg mellettem volt. Nélküle én bármennyire is lehettem volna céltudatos, ha nincs akkor nekem, én most nem ülök itt.

   Meg figyelj! Igazából szerintem a bosszú az, ami nagyon hajtott, a bosszú az egy nagyon jó hajtóerő. Ez egy nagyon jó erő, hogy megmutasd az embereknek. Ez nem is bosszú, hanem mi is ez? Vártam az emberek elismerésére, mert mindig azt mondták, hogy ennyi. Ennyi. Ennyit tudsz, ennyi vagy. És én meg akartam mutatni, hogy nem.

   Nem kaptunk dicséretet kicsinek. Amikor ötöst vittem haza az iskolából, nem vitt el anyám sütizni… Ha születésnapom volt, ha éppen jó kedve volt anyámnak, akkor vett a Daubnerből egy parfétortát. Decemberbe’ fagyitortát, csodálatos ötlet! Azóta sem értem. Én nekem minden évben torokgyulladásom van, tüsszös mandulagyulladásom van. Mai napig nem tudom megérteni, de mindegy, elengedjük. Bennem ez volt, hogy lehetek valaki, sőt én lehetek az, aki lenni szeretnék.

   Mindig is szerettem volna híres lenni, mindig is szerettem volna, hogyha megismernek az emberek. Az elején azért, mert még annyira tetszett nekem ez a sztárélet, hogy megyek mindenhol, semmit nem kell csinálnom és dől a lé. Minél ismertebb lettem – akár a meleg világban színpadon dolgoztam, akár a televízióban sorozatokban szerepeltem, később ugye a Való világban –, akkor tudatosult bennem, hogy ez olyan nagy felelősség, olyan nehéz jól csinálni, hogy te híres legyél. Pontosan tudom, hogy nem a Beyoncé vagyok, tudom, melyik polcra való vagyok, el tudom magam helyezni, viszont pont száznegyvenezerrel többen követnek, mint Bélát a buszmegállóban. Pont kétmillióval többen kattintnak egy videómra egy hónapban, ezért több emberhez jut el, amit mondok, több embernek tudom a véleményét formálni. Nagyon nehéz megtalálni a helyes utat, hogy ez ne legyen öncélú. Amikor híres akartam lenni kicsinek, nem egészen erre gondoltam…               

   Mindent összegezve: a dac és a bosszú. Ezért ezt választottam és ennyi. Meg akartam oldani, hogy én legyek az osztó az asztalnál, és adott ponton majd a kaszinó tulajdonosa. Azt akartam, hogy enyém legyen a kaszinó, mert én nem hiszek abban, hogy bele kell törődnünk abba, amit kaptunk. Soha nem szeretem, ha valaki azt mondja, nem volt más választom, el kellett mennem kurvának állni. Nem, nekem sem kellett. Én inkább tényleg az utcán aludtam, Baross utcai McDonald’s ablakában, mert ott meleg volt. Jött ki a meleg, és ott aludtam inkább, de nem mentem el soha kurvának, soha.

   Nagyon kapós fiú voltam. Egy vékony, gyönyörű, szép arcú, jó mozgású, nagyon divatos. Egy nagyon szuper srác voltam, de tényleg. Na, mindegy, de én fiúba’ is megkaptam ezeket az ajánlatokat. Nekem ehhez nem kellett nőnek öltöznöm, de tudtam nemet mondani. Tizenkét éve járok ezekre a szórakozóhelyekre, és sok-sok ideig megkerülhetetlen és nagyon fix pontja voltam a meleg éjszakának.  Konferanszié voltam. A meleg éjszakának az egyik hangja voltam. Rajtam kívül még a Lady Dömper volt. Minket, kettőnket azonosítottak a melegvilág hangjaként abban az időben. A mai napig lemegyek egy bárba, odajön a bártulajdonos és elmondja, hogy te voltál az egyetlen fiatal fiú, aki nekem dolgozott és nem dughattam meg. Mondtam neki, igen, ez így van, azért is fizeted a mai napig az italomat. És mondja, hogy igen, ez így van. Tényleg a mai napig, ha én lemegyek, kezet csókol: „Mit kérsz, szívem, mit iszol, drágám, mit iszik a művésznő?” A mai napig. Vagyok százöt kiló, szakállal együtt… mit iszik a művésznő!

   Tudtam, hogy nem vagyok szent. Bárkivel, akivel én úgy gondoltam, hogy érdemes rá… de vele ingyen. Akivel nem akartam, azzal meg semmi pénzért. Én tudtam nemet mondani és hosszabb távon ebből profitáltam.

K: Mondtad, hogy Isten is segített neked. A hit mióta van jelen az életedben, vagy azzal hogyan találkoztál, hogyan gyakorlod? Erről mesélj egy kicsit!

Zs: Tizenhárom-tizennégy voltam, amikor volt egy Brigi nevű nevelő az intézetben. Odajött hozzánk, nagyon jól szituált bige volt, ő tipikusan az a nevelő volt, aki nem a pénzért jött. Az volt, aki hivatásból jött, és számomra teljesen érthetetlen volt, hogy miért jön oda – és akkor elkezdett mesélni Istenről. Egy gyülekezetről, ahova ő jár. Egy közösségről, amit ő szeret, egy csapatról, egy valamiről, egy valakiről, aki feljebb van és tök jó arc. Először nagyon ellene voltam, mondtam: „Menj már innen! Tényleg azért jöttél ide dolgozni, hogy megtérítsd az embereket? Úristen!” Nagyon durván megpróbáltam kikészíteni, elűzni, elkergetni onnan. Jól állta a sarat. Tudta, hogy szeretek énekelgetni. Hallotta. Mondta, hogy van egy gospel-kórus, és most lesz meghallgatás. Elkezdtem kóruspróbára járni. Brigi semmit nem erőltetett. Ő semmit az égadta világon nem akart rám erőltetni, rám tukmálni. Ennyi volt. Jártam-jártam kóruspróbára, egyszer elkezdték énekelni a Lord, I leaving you című dalt angolul és magyarul is. Ültem a gyülekezetben, és egyszer csak éreztem valami nagyon furcsát. Azt mondják, ez az, amikor betölt téged a Szent Szellem, a Szentlélek. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ez nagyon durva. Elkezdtem sírni. Nem tudtam, hogy mi van.

   Onnantól kezdve elkezdtem figyelni a jeleket, elkezdtem beszélni Istennel. Kíváncsi voltam, mi lesz a válasz, hogy jön a válasz. Különböző módón… és bebizonyosodott számomra, hogy létezik. Azóta jóban vagyunk, a gyülekezetbe már nem járok, meg templomba nem járok, de egész jó a kapcsolatom Istennel. És figyelj, én úgy veszem észre, bír engem.

K: Van olyan nevelő, akire emlékszel még Brigin kívül? Aki pozitív példa, vagy sokat segített neked?

Zs: Olyan több van, aki negatív, de van.

   Visszagondolva, ők tényleg próbálkoztak, de nagyon alul vannak fizetve. Annyi pénzért egyáltalán nem várható el, hogy jól dolgozzanak. Ezt tényleg csak annak az embernek szabad elvállalnia, akinek ez hivatás.

   Robi bácsi – az igazgatója volt a Hűvösvölgyi otthonnak –, rá a mai napig úgy gondolok vissza, hogy egy nagyon jó pedagógus. Aztán Erzsike nénitől mindig kaptunk cigit, meg Kati nénitől is. A Békében, ahova átmentem, ott Ági, ő nagyon közel állt a szívemhez.

K: Erre rá is akartam kérdezni: ő összejött az egyik gondozottjával?

Zs: Összejött egy tizenhat-tizenhét évessel. Nem tudta, hogy közben mi is együtt vagyunk a Tomival. Hát, túlzás! Figyelj, a legjobb barátok… minden nap szexeltünk, de nem mondtuk azt, hogy együtt vagyunk. Az túl buzis lett volna. Nagyon szerettük egymást, de ő rájött, hogy nem biztos, hogy élete végéig fiúkkal fog szexelni. Valószínűleg azóta sem szexelt fiúval egyáltalán. És akkor jött Ági, Ági mindig is ott volt. Mi nagyon jóba’ voltunk, nem nevelő-növendék viszony, hanem tényleg baráti volt abszolút a viszony.

   Ők összejöttek és én kiderítettem vagy kibukott a dolog, hogy hármasból csak kettes lett. Ági nem volt kurva, igaz, amikor összejött a Tomival, már férje volt. Ez kiderült és elkezdtem mondani másoknak is, hogy mi a fasz, mi történik, nem igaz, hogy nem veszi észre senki. Ági, hogy egzisztenciáját és munkáját is megtartsa, letagadta. Nyilván egy nevelőnek hamarabb hisznek, mint egy növendéknek. Szenvedtem, labilis voltam, hisztiztem. Tizenhat éves voltam, gyerekszerelem volt. Nagyon kivoltam, egy világ dőlt össze. Az a barátság, az a hármas hiányzott. Mindenből ki akartak hagyni.

   Akkor énnekem lett egy ilyen pánikrohamom, összeestem és az Áginak a tanácsára elküldtek pszichológushoz. Elhitették az intézetben, hogy őrült vagyok, hogy én azt képzelem, hogy ők együtt vannak, és ezt bebeszélem magamnak olyan szinten, hogy bele fogok betegedni. Nem bírtam tovább. Hazamentem és anyámnak beszedtem az összes gyógyszerét. Megpróbáltam kinyírni magam. Időben észrevették, kimosták a gyomrom. Hogy nehogy kárt tegyek magamba’, a zárt osztályra tettek be. Azt hiszem, ez is az Ági tanácsa volt. Nem tudom, egy ilyen öngyilkossági kísérlet miatt nem igazán szoktak zárt osztályra tenni embereket. Engem oda tettek, a Kútvölgyibe. Emlékszem jártak be hozzám és még ott is próbáltak meggyőzni: „Zsolti, mi nem vagyunk együtt, ezt miért gondolod?” Aztán három-négy évre rá megszületett az első kislányuk. Annyira nem voltak együtt, hogy összeházasodtak és gyerekük lett.

   Talán ez volt a legszélsőségesebb élményem. Én végig fixen tudtam, hogy ők együtt vannak. Viszont azt nem tudtam, hogy ezt hogy bizonyítsam be. Ebbe’ abszolút tönkrementem. Volt azóta is pánikrohamom meg volt, hogy nagyon belelovaltam magam valamibe, hogy rosszul lettem… de azóta ilyen szuicid gondolatok egyáltalán nincsenek.

   Jártam pszichiáterhez megbeszélni. Felírtak valamilyen antidepresszánsokat. Már ott tizenhat évesen elmondtam, hogy anyám ezzel tette tönkre a saját és a mi életünket, egy darabot nem fogok bevenni belőle. De jöttek, hogy vegyem be, és amíg ott voltam, nyugtatós injekciókat kaptam. Nagyon durva. Gyerek voltam. Vénásan leszedáltak olyan szinten, hogy nem tudtam felkelni az ágyból. Ági szerint borderline személyiségzavarom volt. Rajta kívül ezt senki nem erősítette meg.

   Mondták, hogy haza lehet vinni. Akkor hazamentem. Már tizenhét voltam, maradtam egy kicsit, utána meg elkezdtem kiszállingózni az intézetből. Fölvállaltam mindenki előtt, hogy meleg vagyok. Nem titkolóztam, próbáltam jól érezni magamat. Addig meg voltam bélyegezve, amíg diffúz voltam. Onnan az intézet kabala buzija lettem és tökre szerettek.

K: Befolyásol vagy eszedbe jut, hogy ezt most máshogy csinálnám, ha nem lettem volna otthonos?

Zs: Hogyne, mindent. Ahogy a villát megfogom, mindent. Persze, persze. Annyira kínosan ügyelek a tartásomra, annyira kínosan ügyelek, hogy hogy viselkedek társaságban. Annyi komplexusom van. A párommal, amikor veszekszem, olyan dolgokért kapom fel a vizet, hogy csámcsog valaki, csuklik valaki, rágja a körmét valaki, hangokat ad ki valaki. Ezek olyan dolgok, hogy ezért engem megvertek kiskoromban. Ha mi csámcsogtunk kiskoromban, anyámtól kikaptunk. Az ő anyja meg hússzedő villát szúrt a combjába, mert az uborkasalátával csámcsogott. Én kikelek magamból és eltorzult fejjel ordítok bagatell dolgok miatt, amiért más nem. Mert ott van bennem a rettegés: mi van, ha ez nem sikerül. Mi van, ha ez nem jön össze? Miért nem teszed magad oda jobban? Ez egy ilyen folyamatos démon.

   De mondom, minden ilyen kis dolog: akár az öltözködés, akár a mozgás, akár a szóhasználat, tényleg az étkezés, a leges-legeslegapróbb dolgok. Nekem ez folyamatosan visszaköszön, igen. Mert én az intézetben döntöttem el, hogy én mindnél jobb leszek, aki itt van az intézetbe’. Nyilván gondoltam ott Ágira, Tomira és azokra a nevelőimre, akik teljesen alkalmatlanok voltak. A gyerekekben is azt erősítették, hogy ők is azok. Én már ott eldöntöttem, hogy több leszek, mint egy ”intézetis.” Igen, a mai napig elmondhatom, hogy én több vagyok. Nekem ez nem elég.

   Amennyire előny, hátrány is. Mert sokkal mélyebben érzek meg dolgokat. Most nem tudok példát mondani… mindennapos nyomasztó dolgok. Valaki várja a barátait, főz valamit, nem úgy sikerül, ahogy ő szeretné, akkor kurva nagyot röhögnek és rendelnek egy pizzát. Én nem ilyen vagyok. Ha nem úgy tálalok, ha nem úgy sikerül, ahogy én elterveztem, nem nyerek meg egy versenyt, ha azt érzem, hogy én voltam a legjobb, ennek ellenére más kapja a lehetőséget, mást léptettek elő az RTL-nél, akkor én nagyon le tudtam betegedni. Abban a pillanatban, hogy mellőzöttséget, kudarcot érzek, az rám sokkal nagyobb hatással van, mint bármi más.

K: És mi a legnagyobb félelmed most?

Zs: Azzal a hasonlattal szoktam élni, hogy Harry Potter a dementoroktól félt, magától a félelemtől félt. Én a magánnyal vagyok így. Rettegek. Nem az egyedülléttől, hanem a magánytól. Az emberek, a barátok, kollégák, ismerősök elfeledkeznek rólam, nem nyitja rám senki az ajtót, nem csörög majd a telefonom. Nagyon sokat voltam kicsinek magányos és nem szeretnék megint az lenni. Szegénység – az is egy ilyen dolog, ellene meg is teszek mindent.

   Van egy stílusom, ezért hajlamos vagyok tenni azért, hogy az emberek úgy ítéljenek meg, amilyen nem feltétlenül vagyok. Nem mindenkinek mutatom meg magam, vagy nem akarom megmutatni. És amire megmutathatnám magamat, már nincs lehetőség. Tehát nekem egy-két barátom van kábé, a többiek ismerősök, meg itt van nyilván a feliratkozóim-követőim családja, ez egy széles tábor. Ez mégsem olyan. Nem azt az embert látják. Ők két dimenzióban látnak engem heti háromszor tizenöt-húsz percben.

K: Hogyha visszagondolsz, akkor csinálnál valamit másként, van olyan, amit megbántál?

Zs: Van olyan, amit simán ki lehetett volna hagyni az életemből. Szerintem a drogot ki lehetett volna, végiggondolva, az nem tett hozzá. Az exemmel való kapcsolatomat, semmi értelmét nem láttam. Ő nagyon nagyot sérült benne, én a mai napig nem tudok olyan szeretettel, tisztelettel gondolni rá, ahogy kellene. Olyan nagy dolgokat, hogy nem mennék újra a Való világba, ezeket nem bánom, de van azért rengeteg. Szerintem, aki azt mondja, hogy semmit se bán, az egy faszság. Leülsz, az életedről számot adsz: ah, de, ezt bánom.

K: Volt olyan a YouTube csatornád kapcsán, hogy megkerestek téged otthonos fiatalok?

Zs: Most kaptam egy pár e-mailt gyermekotthonosoktól, hogy én is intézetbe’ vagyok, nézlek és sok erőt ad, hogy te meddig jutottál, a példaképem vagy. Ilyenkor visszaírok, hogy köszi, minden, de legyen normális példaképed. Sokkal többet ki tudsz hozni az életedből. Azt gondolom, akinek én vagyok a példaképe, az megelégszik valamivel. Nálam sokkal nagyobb példaképek vannak, legyenek is sokkal nagyobb példaképek. Örülök, cuki, hízelgő, de meg is próbálok mindenkit erről lebeszélni. Ne én legyek a példakép! Vannak sokkal-sokkal példakép-kompatibilisebb emberek.

   Nekem egyébként Dumbledore, ő a példaképem. Meg Piton. Illetve a párom, Patrik, ő nagyon-nagyon lojális, őneki nagyon nagy szíve van, türelmes. Emberileg abszolút a Patrik a tökéletes példakép.

K: Mit mondanál azoknak a gyerekeknek, akik most állami gondozásban vannak?

Zs: Hogy az állami gondozást nem is csak egy állomásnak mondanám, hanem egy kiindulási pontnak. Ha valaki állami gondozott, azt lehet jól és rosszul használni. Abból mindig több van, amikor azt látjuk, hogy rosszul, de semmivel sem indulsz nagyobb hátrányból, mint egy olyan ember, aki elkényeztetett, elkényeztető családban nő fel. Én mindig azt szoktam mondani, hogy az intézet az egy szelete az életednek. Meghatározó, meghatároz és végigkísér, de ha nem ugródeszkaként tekintesz rá, akkor baszhatod.

Vissza