Orgon Ilona: Miskolcon születtem. Anyukámék, apukámék pedig Miskolc mellett olyan harminc kilométerre laktak, Körömben. Körömről annyit tudni kell, hogy szerintem nyolcvan százaléka roma. És valamiért gondolt egyet anyukám, és elhagyott minket. Elment... hova is? Megyaszóra. És ott külön családot alapított.

   Mi öten vagyunk testvérek, vagyis öten voltunk testvérek, volt két bátyám, meg van két nővérem. És apukámmal voltam egy ideig, de én voltam a legkisebb, én voltam neki az utolsó.

Kérdező: Emlékszel anyukádra?

Ilona: Nem.

K: Azóta nem is láttad?

I: Egyszer találkoztam vele, mikor Körömben voltam a nagyobbik bátyáméknál. Bementem, és ott állt egy nő a kályha mellett, ott melegedett, és kérdezte, kit várok. A Janit várom, mondom. „Te vagy az Ilonka?” Én. „Jó. Én meg az anyád vagyok” – azt mondja. Ja, mondom, akkor fogtam magam és kimentem. Pedig annyiszor elterveztem, hogy szembeköpöm, de az nem én lennék... Nem is kérdeztem meg tőle, hogy miért hagyott el minket, meg hogy mit talált meg egy másik családban, ami a miénkben nem volt… Annyi kérdésem lett volna felé, de nem tettem fel. És annyi. Nem is láttam többet. Annyit hallottam róla, hogy méhrákja volt és meghalt.

K: És a másik családjából is lettek gyerekei?

I: Öten, igen, ott is.

K: Tehát tízszer szült.

I: Így van. Bátor nő.

K: És apád nevelt titeket egy ideig?

I: Igen, egy ideig. Aztán felgyúlt a házunk és mindenki a keresztszüleinél volt, és én arra emlékszem, hogy egyszer jött egy nagy kocsi és azt mondták, hogy elmegyünk fagyizni. És hát, elmentünk fagyizni… Miskolcra, a Gyivibe. Úgyhogy én így kerültem be az otthonba.

   Jani bátyám már idősebb volt, ő elszaladt. Aztán bekerültem a Pirossal, a Gabival, Gyuszikával. Négyen bekerültünk.

   Aztán elkerültem. Több otthonba’ voltam, kezdtem a gyermekvárosban. Ott én szerettem lenni. Ez a miskolci gyermekváros nagyon szép. Nem tudom, hogy most szép-e, de abban az időben nagyon szép volt. Állandó programok voltak, mentünk mindenfele, nyáron például heteket a strandon voltunk Tapolcán. Voltam vagy ötször-hatszor a Balatonon. Mindig azt mondják, hogy az állami gondozott gyerekek szeretethiányban szenvednek. Én ezt abban az időben nem éreztem.

K: Ki szeretett téged?

I: Volt egy nevelőnőm, Eszti néni, és ő minden reggel úgy keltett, hogy: „Jó reggelt, csinike, ébresztő, iskola van!” Szerettem. Szerettem, ruhákat varrt nekem, állandóan kivitt hozzájuk, ahol laktak.

   Aztán elvittek Szendrőbe intézetbe. Szendrőbe’ kollégista voltam, aztán bekerültem vissza a Gyivibe Miskolcon. Ez mind Borsod megye. Ott találkoztam a második bátyámmal. A Gyivi, az kegyetlen. Ott tényleg nem nézik az embert emberszámba. Ott van egy sorjegyed, vagy egy sorszámod, vagy egy azonosítód, az alapján azt mondják, hogy te akkor most mész ide, te mész oda. Hát, ez az elosztó.

K: Hivatalosan két hétig lehetne ott egy gyerek, de sokszor hónapokig van.

I: Éveket! Ott a nevelő ilyen kifejezéseket használt, hogy büdös cigányok, kurvák, meg ilyeneket használt. És a testvérem vett egy arany nyakláncot nekem, és azt kitépte a nyakamból: „Minek ez neked?” Én begurultam, és nem vagyok az a verekedős típus, de akkor adtam neki. Ezért én kaptam egy év javítót Esztergomban.

   Hiába mondják azt, hogy javító… annyi, hogy rács van, de ugyanaz. Ugyanaz. Én azt hittem, mikor odakerülök, hogy csak tanulni kell, meg hogy majd dolgozni fogol, és kapol egy kis pénzt. Ez tévedés volt. Dolgoztam a semmiért. Volt egy hét iskola, meg egy hét munka.

   Egyszer csak jöttek, hajnalban ébresztettek: „Menjél, mert ki vagy írva konyhára!” Mondtam, én biztos nem megyek a konyhára, azt se tudom, mit kell ott csinálni, és ők ezt úgy vették, hogy munkamegtagadás. Letettek három napra a zárkába. És akkor aszontam, hogy jó, akkor én nem fogok unatkozni, kérek be akkor vagy négy könyvet, és akkor elkezdtem olvasni. Három nap alatt kiolvastam körülbelül három könyvet. Éjjel-nappal olvastam. Ez kétszer előfordult még. Mondtam, hogy én nem, nem, nem… egyszerűen irtóztam a konyhától, nem tudom, miért, de valahogy nem jött be nekem ez a konyhai meló.

   Aztán bekerültem Zsolcára, akkor voltam tizenhárom, és ott olyan csoportban voltam, ahol én voltam a legkisebb. Korba’ is, méretbe’ is, úgyhogy a nagyobb lányok megnézték, hogy én mennyire bátor vagyok: beküldtek a nevelőhöz cigit kérni. Mondtam neki, hogy figyelj, én nem cigizek, de muszáj adnod egy cigit. Miért akarnád azt, hogy engem megverjenek? Így kezdődött el a barátságom ott a nevelőnővel, az Ircsivel. Úgyhogy ott is volt egy nevelőnő, aki tényleg úgy nézett rám, mint a saját gyerekére, aki mindig azt mondta: „Jó, más a bőrszínünk, de én úgy szeretlek, mintha a sajátom lennél.” Ő próbálta intézni, hogy majd ő kivisz onnan magához, akkor már én mondtam neki, hogy mindegy, úgyis itt vagyok, helyrajzi kérdés, hogy most két utcával lentebb vagyok, vagy egy utcával fentebb vagyok.

   Zsolca után pedig Sajóörösön voltam. Ott kimondottan ilyen tizenhat éves lányokkal voltunk együtt. Ott tényleg azt mondták, hogy mondok egy napirendet, és ahhoz igazodjál. Na, de egy tizenhat éves lány csak nem fog ahhoz igazodni. Úgyhogy mindig néztük a kibúvókat, hogy hogy lehet elmenni, vagy mik azok a lehetőségek, amikkel az ember úgy tizenhat évesen élni tud. Én abba’ az időbe’ mindig azt mondtam, hogy na, én nevelő leszek, engem érdekel ez… Aztán már nem érdekelt a dolog, aszontam, hogy akkor most dolgozni fogok, mert nekem van egy elképzelésem és meg kell, hogy valósítsam.

   Elmentem cipőfelsőrész-készítőnek, ami egy hónapig érdekelt, utána aszontam, hogy már nem érdekel. Utána voltam varrodában, ott is egy hónapig, aszontam, hogy ez nem embernek való, ott ülni, kis inget varrni, pelenkát szegni. Utána azt mondtam, hogy akkor most nem fogok semmit csinálni. Hát, az intézet eltart, az intézetben jó helyem van, aztán rátaláltam a TVK-ra, ott Tiszaújvárosban. Ez a Tiszai Vegyi Kombinát, egy nagy gyár. Oda jelentkeztem. Akkor voltam már tizennyolc éves, és bejelentették az intézetben, hogy na, akkor most eljött az idő, most már felnőtt vagy, saját lábadra kell állni… Ezt hogy gondoljátok? És nem tizennyolc évesen jöttem ki az intézetből, hanem pár hónappal később.

   Nem attól féltem, hogy majd elveszek a világba’, hanem az, hogy egyedül leszek. Mert hozzá voltunk szokva, hogy ketten-hárman vagyunk, vagy nagy csoportban vagyunk. De a munkásszállón is feltaláltam magam. Folyamatosan négy műszakban dolgoztam. A festékbe’ voltam, dobozoltam a festékeket. Ez lekötött.

   Közben felvettem a kapcsolatot a családommal. Úgyhogy mindig úgy volt, hogy ha hétvégén szabadnapos voltam, akkor lementem, ott voltam velük, Janival és Pirossal. Beszélgettünk, aztán vissza a munkásszállóra.

   Másfél évet dolgoztam a Tiszaiba, utána felkerültem Pestre, felmentem egy nagy bőrönddel a semmibe, és mennyi...? Azt hiszem, egy héten belül már dolgoztam. Az építőiparnak van egy ilyen mellékágazata, hogy mosodája van, konyhája van. Felvettek a mosodába. Jó volt, mert barátságokat kötöttem. A főnökömmel nagyon jó viszonyba kerültem. Volt mikor a fizetésem egyszerűen elment úgy, hogy elmentem a Vidámparkba és eljátszottam, meg ilyenek. De aztán tanul mindenből az ember. És akkor próbáltam beosztogatni a kis pénzemet.

K: Meddig voltál itt Pesten?

I: Három évet. A rendszerváltás előtt jöttem el. Akkor megismerkedtem a Zolival, és lementünk Körömbe a bátyámékhoz. Gyuszi segített mindenbe’. Aztán valahogy megromlott a kapcsolatom a Zolival, és akkor ő elment, én ott maradtam. Ez volt '91-ben. Lejöttem Szomolyára, megismerkedtem a volt párommal, családot alapítottunk, aztán… aztán elváltunk.

K: És közben lett hat gyereketek, nem?

I: Igen, igen.

K: És új párod már nem lett?

I: Nem, nem.

K: Most hány éves vagy?

I: Most ötven.

K: Mesélsz a gyerekeidről? Hogy hány évesek, hol élnek, hogy vannak?

I: A legkisebb hetedikes. Izületi gyulladása alakult ki vagy három éve. Vagy négy éve. De úgy gondold el, hogy így bedagadozott nagyon a keze, a lába, a bokája, a térde. Két éve mindig úgy volt, hogy el kelletett menni a kórházba, aztán hogy jó, akkor benn maradsz egy hetet, kivizsgálás van, MR vizsgálat van, minden van. Keresték a gócot, hogy mi az, amitől kialakulhatott nála, de nem találtak semmit. Annyit hiányzott az évek során, hogy ismételnie kelletett.

K: És most fáj neki?

I: Most már érzi, eddig nem érezte, hogy fáj neki. Eddig csak mindig azt láttuk, hogy nehezen tud a lábára ráállni, bedagadt a bokája, százszorosára dagadt a bokája, akkor a kézfeje mindig ilyen duzzanatos. De most már érzi, hogy fáj, hogyha valaki hozzá akar érni.

K: Mesélsz az unokádról is?

I: Noel óvodában van most, nem szeret oviba járni. Nagyon nehezen szokja meg azt a közéletet, ami ott van az oviban, mert tudod, apró gyerekek, itt viszont ő a legkisebb, ő itt megkap nálunk mindent. Aztán állandóan sír az oviban, meg kiül a kispadra, és mondja, hogy ő a mamát várja, mert a mama jön érte. De most már elvan. Most már elvan a Noel. Mindég mondja: „Ó, aszonták nekem, hogy hülye vagyok.” Akkor mondom, hogy biztos nem azt a szót akarta használni, hogy te hülye vagy. Hát, te nem vagy hülye, mert te egy okos vagy, te ügyes vagy. Próbálom mindég kimagyarázni.

   Akkor van Orsi lányom, akié a Noel. Ő viszont Mezőkövesden él, férjhez ment sajnos. Orsi huszonhárom éves. Volt egy párja, tőle van a Noel. Valamiért ez a dolog nem működött, úgyhogy különváltak, aztán megismerkedett Attilával, nagyon gyorsan összeházasodtak… nagyon gyorsan.

K: Eléggé adja magát a kérdés, hogy miért nem ő neveli Noelt?

I: Mert, amikor Noel megszületett, akkor mi együtt éltünk. Egy olyan házban laktunk, képzeld el, hogy körülbelül húsz négyzetméter volt az egész. Mindenből ilyen kihúzhatós dolgokat vettünk, hogy elférjünk, hogy mindenkinek legyen egy kis szabad mozgástere. És mikor Noel megszületett, oda vittük ki, oda kiadták. És hát… nagyon hozzám szokott a Noel. Mer’ én voltam vele folyamatosan, mindig mondtam Orsinak, hogy jó’ van, menjél, csináljad, fiatal vagy, majd elleszek én.

K: Tizenhét éves volt, ha jól számolom.

I:  Aha, aha. És hát, ő ment.

K: Te többet voltál a kisgyerekkel?

I: Úgy voltam többet, tudod, hogy most leszámítva ezt a pár hónapot, én folyamatosan dolgoztam. Úgy mentem el dolgozni, hogy felügyeltem. Aztán Orsi férjhez ment és levitték Mezőkövesdre, nem sok napot volt, és sírt nagyon. Akkor én lementem, mondtam neki, hogy jó, akkor szedd össze a holmiját, hazaviszem a gyereket. 

K: Szerinted így jó neki?

I: Így jó neki. Van, mikor azt mondja nekem, hogy anya, van, mikor azt mondja, hogy mama. De tudja, hogy ki az anyja.

   Akkor itt a fiam, az Olivér, ő tizenhét éves. Neki hat osztálya van, képzeld el! Annyira nem érdekelte az iskola, hogy egyszerűen nem járt be órára. Inkább neki is a barátok, a csavargás. Hiába próbáltam ösztökélni arra, hogy menjél, mert így mi lesz belőled, dehát nem érdekelte. Most az erdőn van, odament dolgozni, az erdőre. Fát termelnek. Egy kis ösztönzés a pénzre.

   Vannak a nagyobbak. Viki, ő is az a fajta volt, mint az Olivér: „Nem nagyon érdekel az iskola.” Inkább ő is otthonülő volt, de aztán elvégezte, és Egerbe’ felvették a kereskedelmi iskolába, mint pék-cukrász. Egy ideig járt is, aztán ott az iskolába’ belekeveredett egy olyan brigádba, ami nem jó hatással volt rá. Akkor azt mondtam, jó, ha nem tanulsz, akkor irány, lehet menni dolgozni. Elment a pékségbe, a  Rádi Pékségbe és ott dolgozott.

   Akkor van a legidősebb, ő huszonkilenc éves. Itt ül mellettem, telefonál. Ő Szandi. Neki is megvan az iskolája, viszont nem abba dolgozik, ő inkább ilyen fizikai munkát szeret csinálni. Itt van mellettünk Noszvaj öt-hat kilométerre, oda szokott járni dolgozni. Van egy ismerősöm, az ő főnöke, akivel tényleg nagyon jó baráti kapcsolat van köztük. Csirkézni jár, mikor csirkézés van. Az azt jelenti, hogy szalmázik. Ha például szállítás van, szállításban segít, szóval ilyen dolgokat végez.

   Van még egy másik. Ő a Tódi, ő viszont most Zala megyében van a barátnőjével, Zsófikával. Első a munka nekik is. Ők tényleg bejártak mindent, voltak Hollandiába’, Angliába’ csak azért, hogy dolgozzanak, meg hogy együtt legyenek. Március elején lejárt a szerződésük, és nem tudom, Angliába’ hogy van ez a munkatörvény, de valami kis szünet kell azért, hogy újra jogviszonyuk legyen. Így hazajöttek, de nem hozzánk jöttek először, hanem Zala megyébe mentek, és akkor tört ki a járvány. Ott voltak a járvány első időszakában, aztán mikor már lehetett mozogni, akkor hazajöttek. Itthon is dolgoztak, vállalt építkezést, vállalt cseresznyeszedést, mindent, amiből pénz lehet csinálni.

K: Most különben titeket mennyire sújt a járvány? Mert például nekem nagyon sok ismerősöm Ózd környékén elvesztette a munkáját.

I: Én november óta nem dolgozom. Bezárt a hotel. A hotelba jártam Noszvajra, az Oxigén Hotelba. Hát, katasztrófa! Semmiféle ellátásban nem részesülök, nincs TB-m, már szociális járadékot se kapok, ezt a 22.800 Ft-ot. Ez olyan hülyeség, ami határozatokat hoznak, hogy az embert tényleg ellehetetlenítik, egyszerűen nem tud mihez kezdeni még erre a kis időre sem, mert már itt van november, december, január. Hát, a gyerekek sem dolgoznak. Ez most a mindennapi megélhetésről szól. Hogy minden napot túléljünk.

   Van a Noelnek családi pótlékja, 13.000 Ft, meg van az Andinak az emelt szintű családi pótlékja, az 23.000 Ft. 36.000 Ft jön be egy hónapra, de mivel töltős villanyom van, a T-Home-ot fizetni kell, épphogy marad kajára. A legfontosabb dolgokat szerzi be az ember. Egy gyógyszer 5.000-6.000 Ft. Akkor gondolhatod, mennyi marad kajára. Semmi. Semmi.

   Saját Színházon belül van ez a Regina előadás, most is azon dolgozom itt laptopon. Csinálunk egy Facebook oldalt. Én maradok a kommunikációs csoportnál, és próbáljuk feltöltögetni a képeket, interjúkat készítek a többiekkel és ezért fizetnek. Nem sokat, de fizetnek.

K: Mi segített téged? Hogy a gyerekeid nem mentek vissza, hogy lett munkád, pedig otthonról otthonra vándoroltál…

I: Hát, az intézetbe’ állandóan azt mondták, hogy neked a dupláját kell, hogy mutasd a külvilág felé, mert állami gondozott vagy. Plusz még ráadásul cigány is, ezért a tripláját kell, hogy mutasd. Olyan erőt kellett belefeszítenie az embernek élete során, hogy igenis megmutatom, hogy én egy normális nő vagyok, jó észjárással, bármihez hozzá tudok szólni. Úgyhogy ahogyan motiváltak ott minket, annak eredménye van. Eredménye van, mert tényleg elmegyek bárhová, mindenhova oda tudok szólni, érdeklődési köröm az elég tág, az olvasással, az olvasással… hát, sokat unatkoztam. Meg azt hiszem, hogy én selypítettem úgy negyedikig, és Eszti néni mindég mondta, hogy akkor olvassál hangosan, mindig hangosan kelletett olvasnom. És akkor már automatikusan, hogyha unatkoztam, levettem egy könyvet, elkezdtem olvasni, ha nem érdekelt, visszatettem, elővettem a másikat.

   Hát, most inkább felmegyek az internetre, ha valami érdekel, rákattintok, végig olvasom. Ha nagyon érdekes, akkor megosztom, írok alá valamit.

K: És a gyerekeidnek átment az olvasás szeretete?

I: Igen, igen. Itt mindenki, mindenki olvas.

   Például, én ismerek olyanokat, akik a mai napig nem tudnak írni-olvasni. Elég, hogy a nevüket leírják… akkor megvan róluk a véleményük. Van olyan, ahol sajnálják őket. Sajnálják, mert olyan élethelyzetbe kerültek, hogy nem tudták letenni az iskolát, vagy éppenséggel nem érdekelte őket az iskola, emiatt nem tanulták meg.

   A bátyám mindig azt mondta, a Gyuszi: „Hogyha valamit el akarsz érni az életben, tanuljál! Tanuljál, mert egy buta cigánnyal senki nem fog szóba állni! Mutasd meg azt, hogy te sokkal többet érsz, mint aminek, amire gondolnak!”

   Gyuszi már meghalt. Májrákja volt. Az utolsó percig ott voltam mellette. Közbe’ meghalt Piros, a nővérem is, ő két éve, agydaganatban. A Jani meg csak akkor hív fel, ha részeg. És akkor én vagyok a tubicája, meg a mit tudom én, mi… mér’ nem józanon beszélgetünk? A Gabi, ő is a családjával él, viszont ő kamatos pénzzel foglalkozott. 

K: Ő adott kamatra pénzt?

I: Nem. Ő kérte.

   Segítjük, segítettük egymást mindég. Ha nekem volt problémám, jött a Gyuszi, ha nekik volt problémája, mentem. Ha például Gabi olyan bajba került, hogy már fenyegették, akkor összedobtuk a pénzt. Azt mondtam, hogy jó, itt az utolsó, kifizetjük és fejezd be, fejezd be, mer’ ebből nem lehet kiszállni. Úgyhogy most dolgozik ő is, a családjával él. Mindenki éli a kis életét.

K: Mit kívánsz magatoknak a jövőre?

I: Elsősorban a családomnak: legyen biztos munkájuk! Legyen olyan hátterük, mint én! Mer’ ha kell, én tényleg bárhová elmegyek értük, meg bármiben segítek nekik. Mer’ ha dolgoznak, mer’ ha segítség van, akkor igenis vannak olyan célok, amiket ők el tudnak érni.

K: Úgy tűnik nekem, hogy iszonyú sokat számított az, hogy szeretett két helyen két nevelő. Ettől nem érezted azt a szeretethiányt, amit tényleg nagyon sok otthonos gyerek érez, ami miatt aztán úgy elvesznek a világban. Azóta találkoztál ezekkel a nevelőkkel? Vagy visszamentél?

I: Igen, Zsolcára visszamentem még régen. Olyan jó volt, olyan jó volt még a lelkemnek is, hogy átölelt az Ircsi. Ó, tényleg olyan, mintha anyám ölelt volna át! És akkor ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amit most én felteszek a gyerekeimnek. Ez olyan jó volt, olyan jó, hogy van, aki érdeklődik irántam, van, akinek fontos vagyok.

   Mindég mondom a gyerekeimnek is, hogy amit adol, azt kapod vissza. De minden téren. Ha te szeretetet adol, szeretetet kapol vissza. Nem kell bunkónak lenni, mert egy bunkó ember olyan amilyen, csak nem szeretik. Szerintem ez a legfontosabb: hogy egy család azért szeresse egymást, álljon ki egymásért.

Vissza