| 
		Lakatos Marika 
 
 
		
		Az interjúalany védelmében az interjúban szereplő neveket 
		megváltoztattuk. 
		 
		 
		
		„Saját világot csináltam magamnak, mert a tiétek nem fogadott 
		be. Yeah-yeah! 
		
		Az én világom összetett, te ezt nem érted. 
		
		Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan szerettek.” 
		
		/MISSH: Menedék (dalszöveg)/ 
		 
		 
		 
		 
		 | 
| 
		Kérdező: Kedvenc énekesed vagy 
		zenekarod? 
		 
		Lakatos Marika: A Mr. MISSH, 
		rocksztár. De az nem szép, nem szép az a zene. 
		 
		K: Melyik a kedvenc állatod? És 
		miért? 
		 
		Marika: Kutya. Van két csivavánk. 
		 
		K: Mennyi idős a fiad? 
		 
		M: Hét éves. 
		 
		K: Hogy hívják? 
		 
		M: Lakatos István Dominik. 
		 
		K: Mesélj nekem! Hol születtél? 
		Hol nőttél föl? Mit kell tudni a gyerekkorodról? 
		 
		M: Nyíregyházán nőttem fel a 
		telepen, a cigánytelepen. Ott lent nagyon rossz éltünk volt, mert 
		ugyebár apukám ivott sokat, anyukám igazából értünk élt, mert ment 
		mindig... Hát, nem volt olyan jó, mert volt, hogy nem volt mit ennünk. 
		Azért nem jártunk suliba, mert nem tudtak minket hogy elvinni, vagy 
		hazahozni a suliból, ezért nem nagyon jártunk. Így hát, elhelyeztek 
		minket akkor Szőlőbe. Heten vagyunk testvérek, hármunkat vittek 
		Nyírszőlőbe, hármat vittek nevelőszülőkhöz, meg egy maradt otthon, de ő 
		már felnőtt volt, így nem került a lakásotthonba. Igazából az otthoni az 
		így ennyi.   
		
		  
		Utána 
		apukám nem járt hozzánk látogatni, anyukám nagyon ritkán volt. Úgyhogy 
		így. Nem is tartsuk vele a kapcsolatot, nem is tartottuk akkor se. 
		Nagyon ritkán tartottuk velük telefonon keresztül, de akkor is anyuval. 
		 
		K: Mi volt az, amitől legjobban 
		féltél gyerekkorodba’? Vagy volt-e ilyen? 
		 
		M: Ú, hát… volt… Csak közbe’ a 
		fiam mutogassa itt nekem a szörnyeket! Semmi különös. Itt van velem, 
		aztán közbe’ mutogassa – ki van hangosítva, aztán hallja. Mutassa nekem, 
		hogy miket mondjak. Volt, volt igen, volt sokszor. Anyukámmal 
		kapcsolatba’. Sokszor az volt, hogy apukám bántotta. Ugyebár az mindig 
		megrögzött bennem, hogy bántotta sokat anyukám. Részeg volt, és akkor 
		így nagyon rossz volt nekem. Volt sokszor, hogy vele álmodtam. Igazából 
		ennyi ilyen volt, de már – hál’ Istennek – elmúlt. Nincs ilyen már. Hát, 
		annyi van, hogy mit hoz az élet. Meg itt van ez a koronavírus, félünk, 
		tartunk tőle itt a családba’. Amúgy semmi mástól. 
		 
		K: Mi volt a gyerekkorodban, ami 
		nagyon jó emlék? 
		 
		M: Amikor anyukám meg apukám még 
		jóba’ volt. Akkor apukám még nem ivott, akkor jól elvoltunk nagyon. 
		Volt, mikor apukám hazajött a munkahelyéről és mindenkinek adott pénzt, 
		zsebpénzt. Anyukám még nem félt tőle. Elmentünk akkor ki Sóstóhegyre és 
		strandoztunk együtt.   
		
		  
		Apukám 
		kukás volt, kukákat kellett neki beleizélni. Kukásautón volt, ő ezt 
		dolgozta. Tizenegy évesen kerültem be a lakásotthonba, emlékszek, hogy 
		neki volt munkája. Erre az egyre emlékszek, de a többire nem. 
		 
		
		  
		Az 
		otthonba’ nagyon sok jó emlékem volt. Ott nevelődtem, megtanultam főzni, 
		az nagyon-nagyon jó volt, mert nem tanultam volna meg. A nevelőkkel is 
		volt nagyon sok jó emlékem. Erika nénivel elmentünk Balatonra, 
		biciklizni. Sok emlékem van, sok jó emlékem van. 
		 
		K: Mit szeretsz legjobban főzni? 
		 
		M: Húslevest meg tejfölös 
		pörköltöt tésztával. Nagyon szeretek sütni. Diós kalács, fánk meg a 
		zserbó… múltkor, karácsonykor is csináltunk. 
		 
		K: Szerinted máshogy alakult 
		volna az életed, hogyha nem vagy otthonos, ha maradsz a családban? 
		 
		M: Máshogy, igen. Más. Nagyon 
		rosszul alakult volna az életem. Nem lenne házam, gyerekem. Sokat 
		éheztünk volna. Jobb volt, mikor bekerültünk. Jó, amikor bekerültünk, 
		akkor haza akartunk kerülni mindenféleképpen, nagyon rossz volt első nap 
		bent megszokni a helyzetet, de utána nagyon jó volt, mindenünk megvolt. 
		Meg Erika néni szinte anyukám volt, ő volt a pótanyám, őt is nagyon 
		szerettem. Gabi nénit is.   
		 
		K: Jó élményeid voltak a 
		nevelőkkel? 
		 
		M: Volt rossz is, nagyon sok 
		rossz is volt velük, de már a végére nagyon jó volt. Szerettem őket 
		nagyon. Erika nénivel sose volt rossz élményem. Éva nénivel 
		egyszer-kétszer összevesztünk, igen. De ők csak a jót akarták nekem 
		mindenbe’. Én meg azért nem olyan fejjel gondolkoztam. Meg is bántottam 
		nagyon sokszor, ő meg sírt. Nekem az nagyon rossz volt utána már. 
		Belegondolni, hogy ő énvégettem sírt, miközbe’ neki van igaza. Rossz 
		volt utána átérezni, hogy megbántottam, aki szinte az anyám, mer’ nagyon 
		szerettem. 
		 
		K: Volt, hogy megszöktél az 
		otthonból? 
		 
		M: Megismerkedtem a fiamnak az 
		apukájával. Beleszerettem Pistibe, mert úgy hívják, hogy Pistike. Nagyon 
		hamar beleestem, és ő nagyon rossz hatással volt rám, mert ugyebár 
		szökés… Két évig voltam vele vagy három, de egész három évet 
		végigszökdöstem. Hiába visszavittek a rendőrök, mentem vissza. Nagyon 
		rossz hatással volt rám, meg voltak olyan dolgok is, amit együtt 
		csináltunk, amikre nem nagyon szeretnék emlékezni. Nem is akarom így 
		mondani se, mer’ nagyon rossz volt. Nem is szeretnék rá emlékezni se, 
		hogy miket csináltunk együtt. A nevelőknek is mindig visszabeszéltem, 
		nem foglalkoztam senkivel, se a tesóimmal… Nyilván a bátyáim mindig 
		mondták, hogy ne menjek. Parancsolni akartak, de nem tudtak, mert 
		szerelmes voltam nagyon, de nagyon. 
		
		  
		A Pistike 
		nagyon sokat bántott, mert féltékeny volt. Lakásotthonba is nagyon 
		sokszor bejött, hogy menjek vissza hozzá. Rendőröket küldték rá. Én 
		akkor is elmentem, mert olyan hülye voltam, meg hát szerelmes. 
		 
		K: Egyébként te mennyi idős vagy, 
		Marika?   
		 
		M: Huszonkettő. 
		
		  
		Tizennégy 
		évesen szültem. Nagyon fiatalok voltunk. Jó, most imádom, mer’ Domi az 
		életemnek az értelme, de hogyha ilyen ésszel gondókoztam volna, akkor 
		biztos, hogy nem mentem vón bele, meg nem is szültem vóna, mer’ akkor 
		alapítottam volna az életemet. 
		 
		
		  
		
		Megszületett Domi, nyilván a Pistike akkor nem annyira foglakozott vele. 
		Nem tudott magához kivenni se engemet, se a gyereket, így nevelőszülőhöz 
		kerültünk mind a ketten. 
		 
		 
		K: A gyerekkel együtt? 
		 
		M: Igen. Igazából a 
		nevelőszülőktől is nagyon sokat szökdöstem hozzá. Tizenöt éves voltam. 
		Nem voltam felkészülve a gyereknevelésre, nem tudtam, hogy mit kell 
		csinálni Dominikkel, semmit nem tudtam. Szökdöstem, elmentem, otthagytam 
		a gyereket a nevelőszülőknél. Nem foglalkoztam vele, hogy Dominikkel mi 
		lesz, nekem akkor csak Pistike számított a világon, senki más. Nem 
		bírtam felfogni, hogy nekem van egy gyerekem, nekem azt nevelni kell, 
		gondozni kell, vele kéne lennem. Ugyebár nevelőszülőm ezt megunta, és 
		továbbadta Domit egy másik nevelőszülőhöz, engem meg visszarakott a 
		lakásotthonba. Akkor se fogtam föl, hogy Dominik elkerült tőlem, gyerek 
		voltam hozzá, akkor is csak Pistike létezett a világon. 
		 
		K: Pistike abból élt, vagy többek 
		között abból is élt, hogy lányokat futtatott? Csinált ilyen dolgokat? 
		 
		M: Igen-igen. Meg belevitt egy 
		olyanba is, hogy…   
		 
		
		  
		Na, most 
		elmondom: volt egy lány a lakásotthonba’, úgy hívták, hogy Kitti. Nagyon 
		be vótam folyásolva. Minden, amit Pistike mondott, annak úgy kellett 
		lennie, mert nagyon szerettem és megtettem érte mindent. Szólt nekem, 
		hogy na, ő kell. Kittit vittem, csinálta a dolgát, ugyebár… Hát, 
		igazából futtattuk Kittit. Én is meg Pistike is, mer’ ugye belevitt. 
		Pistike nagyon sokat drogozott, rengeteget, amit Kitti megkeresett, azt 
		szinte mind a drogra verte el. Én neki arra voltam jó, hogy Kittit 
		hozzam-vigyem. 
		
		  
		Utána 
		ebből lett egy rendőrségi ügy. Onnantól be is fejeztem ezt az életet 
		Pistikével, lezártam. Én akkor kaptam négy év felfüggesztést, viszont ha 
		a négy év alatt csináltam vón valamit, akkor visszakerültem volna 
		Rákospalotára egy börtönbe. Úgyhogy megkaptam ezt a felfüggesztést és 
		onnan már nagyon jó volt. Mer’ onnan ugyebár eldöntöttem magamba’, hogy 
		nem fogok szökdösni, én befejezem vele ezt az életmódot. Nem érdekel, 
		hogy mi lesz, hiába szeretem. Minden este imádkoztam, hogy felejtsem el. 
		A Jóisten egyszer csak jött, és akkor meg tudtam Pistikének mondani, 
		hogy nem megyek. Meg is tudtam állni, hogy nem megyek vele. Onnan már 
		nagyon büszke voltam én is magamra, hogy nahát, jó, Mari, tényleg nagyon 
		ügyes vagy, hogy igenis azt mondtam neki, hogy nem megyek. 
		Elgondolkoztam, van egy gyerekem… 
		
		  
		Amikor 
		eldöntöttem, akkor a nevelők is nagyon-nagyon csodálkoztak rajtam, mert 
		tényleg nem hittek bennem. Mondták: „Ó, te holnap úgyis elmész, 
		elszököl, most hiába mondod. Ó, most elküldöd, de holnap te vele leszel 
		így is, úgy is.” Akkor mondtam, hogy Gabi néni, nézze meg, hogy tényleg 
		iskolába fogok holnap menni, nem fogok szökdösni! Nem érdekel már, nem 
		megyek vele. Ő se hitt nekem, ő is azt mondta: „Na, majd meglássuk, 
		Mária!” És ugyebár elkezdtem. Megcsinálom. Akarom. Utána már jártam 
		Domihoz is kéthetente, ott voltam mellette. Már rájöttem, hogy nem 
		akarom eldobni. Utána már jó volt minden. A nevelőkkel is. Sokat 
		segítettem nekik, mivel voltak olyan gyerekek a lakásotthonba’, akik 
		tényleg nagyon sokat visszaflegmáskodtak, visszabeszéltek a nevelőknek, 
		volt, amelyik neki akart menni a nevelőnek, és én mindig ott voltam, 
		mindig rájuk szóltam, segítettem, úgyhogy már utána nagyon jó volt. 
		  
		
		  
		Igazából 
		nekem most van egy családom. Nekem a családom a legfontosabb. Az, hogy 
		együtt vagyunk. Én őket szeretem a legjobban a világon. Boldogság egy 
		család azért. Pláne egy gyerek, hogy most velünk van Dominik, úgyhogy jó 
		minden. 
		 
		K: Hogy érzed, Dominiknek fogsz 
		majd mesélni arról, hogy mi volt a múltad? 
		 
		M: Az apukája már most is nagyon 
		sokszor kereste, de nem engedem neki, hogy foglakozzon vele, mert 
		Dominik hét éves, már tudja a dolgokat. Így már fel tudja fogni, hogy 
		igenis neki más az apja, nem Alex az apukája, mer’ a mostani páromat úgy 
		hívják, hogy Alex. Fel tudja fogni, hogy nem Alex az apukája, hanem 
		Pistike. Volt már olyan, hogy rokonoknál videokamerán beszélt az 
		apukájával, és nem tudta, hogy ő most ki, és akkor mondogatták neki, 
		hogy ő az apukád, beszélgessél vele. Hát, amikor ezt megtudtam, nagyon 
		kiborultam, mert nem akarom egyáltalán, hogy foglakozzon vele. Nem 
		akarom, még látni se akarom, nem akarom egyáltalán. A Pisti egyébként 
		ugyanazt az életmódot folytatja most is. Nem változik semmit. Semmit. 
		 
		K: Akkor nem kéne, hogy a 
		közelében legyen a gyerek. 
		 
		M: Igen, én ezt nagyon ellenzem. 
		Szokott Messenger-en át meg Facebook-on át írogatni, hogy adjam meg az 
		apaságit, hogy tudjon járni hozzá. Mert nincs meg neki az apasági. 
		Dominik nem Kántor, az én nevemen maradt, nem adtam meg neki. De 
		legalább ennyibe tartom az eszemet, hogy nem voltam olyan hülye még 
		anno, hogy szerelmesen megadtam neki. Nem volt a nevén a gyerek. Ugyebár 
		szokott írogatni, és mindig azt mondom: „Figyelj, akkor mér’ nem mentél 
		a gyerekhez, mikor nevelőszülőknél volt? Mér’ akkor kell keresni, mikor 
		már itthon van velem? Akkor nyugodtan bizonyíthattál vóna, hogy igenis 
		téged érdekel a gyerek.”   
		 
		K: Az hogy volt, hogy 
		visszakaptad a gyerekedet? 
		 
		M: A lakásotthonból nem akartam 
		kiköltözni, de mondtam, hogy igenis megyek, mert el kell kezdenem kint 
		is a saját életemet. Mikor megismertem Alexet, akkor Alex ugyanúgy 
		suliba járt, mint én. Ő az egyes lakásotthonba’ volt, én meg a 
		hármasba’.   
		
		  
		Tizennyolc 
		éves lettem, Alex még csak tizenhét, mert három hónappal idősebb vagyok, 
		mint ő. Eldöntöttem, hogy megvárom Alexet, míg betölti a tizennyolcat, 
		és utána költözünk ki. Abba’ a pár hónapba’ úgy voltam vele, hogy 
		gyűjtögetem a pénzemet, hogyha költözök ki, akkor legyen az, amit én 
		elterveztem. Gyűjtögettem, közben mentünk dolgozni a Meló-Diáknál, ahova 
		diákokat vesznek föl, oda én is meg Alex is jártunk, utána kiköltöztünk 
		a lakásotthonból. Hát, nagyon nem akartam, nem akartam költözni. Sírtam 
		is, emlékszem, amikor mentem, mer’ nagyon megszerettem ott. Nekem az 
		volt az otthonom.   
		 
		
		  
		Alex 
		mindenbe’ támogatott. Mindenbe’. Ott volt mellettem mindenbe’. Járt 
		hozzám, meg ő is jött a gyerekhez, meg elfogadott a múltam… ami volt a 
		múltam. Mindent tudott, mindent. Azt is, hogy van egy gyerekem. Mondtam 
		neki, hogy azt el kell, hogy fogadja. De elfogadta és mindenbe’ 
		támogatott. Segített mindenbe’. Azér’ is mondta, hogy költözzünk ki, 
		mer’ ha lakásotthonba’ maradok tizennyolc évesen, akkor semmi esélyem, 
		de ha kiköltözök és dolgozni fogok, a ház meglesz, akkor ki tudom hozni 
		Domit. Így kiköltöztünk. 
		
		   Az 
		első kapcsolatomból nagyon sokat tanultam. A mostani kapcsolatomba’ is 
		van köztünk veszekedés, mert mindenhol van, de azt már nem engedném meg, 
		hogy megüssön például. Vagy amit ő akar, annyira én meg nem, azt én nem 
		engedem ennek. Mert nem szeretnék abba… izébe belesni. Szeretem nagyon a 
		páromat. Már volt eljegyzésünk is. 
		 
		K: Milyen suliba jártatok, mit 
		végeztetek? 
		 
		M: Nem végeztem el a sulit. Alex 
		se végezte el. Voltak olyan kavarodások: döntenem kellett, hogy vagy 
		eljárok dolgozni és hazahozom a gyerekemet, vagy kijárom ezt a három 
		hónapot. De már egyáltalán nem bírtam azt, hogy ő még három hónapig is 
		ott legyen bent. Mondtam, hogy megvan a ház, jöjjenek körülményt nézni, 
		és akkor mondta a gyámhivatal, hogy nekem dolgoznom kell, mivel amit az 
		iskolába’ kapok családi pótlékot meg a gyakorlati pénzem, az nagyon 
		kevés egy gyereket fenntartani, hiába Alex besegít. Így el kellett 
		mennem dolgozni, és így hoztuk haza… mer’ nekem már csak a munka kellett 
		hozzá. 
		 
		K: Mi volt a munkád? 
		 
		M: A Seco gyárba’ voltam. Meg 
		voltam itt Rakamazon egy cipőgyárba’. A Seco-ban kukoricát morzsoltunk. 
		Nagyon sok osztály van ott… csomagoló osztály, ott csomagoltunk. 
		Igazából csak ennyi volt. Itt a gyárba’, a cipőgyárba’ meg varrni 
		kellett. Elsőre mindenki bőrt varrt. Meg kellett tanulni első nap, hogy 
		hogy kell csinálni a cipőt. Három napig az van, hogy csak mintákat 
		varrsz körbe-körbefele, meg ilyen vonalba, meg olyan vonalba. Utána már 
		mikor belejössz, kezded a cipő talpát.   
		
		  
		Volt ott, 
		aki mondta, hogy még nem dogozott itt ”román”… hogy cigány, és én vagyok 
		az első. Sokan nem merték lerakni előttem mondjuk a cigijüket, ezér’ nem 
		is szerettem ott lenni. Pár hét múlva már rájöttek, hogy nem vagyok 
		olyan. Hiába roma vagyok, de már kezdtek ők is jóba’ lenni velem.
		  
		
		  
		Utána már 
		nekem ott kellett hagynom, mer’ mondta Alex, hogy nem muszáj mennem 
		dolgozni, foglakozzak inkább Domival itthon, így utána már befejeztem. 
		Mert ő kapott egy nagyon jó munkahelyet. Raktáros. Nagyon jól keres. 
		Lassan négy éve ott van, ennél a raktárosoknál. Akkor ő mondta, hogy 
		fejezzem be a munkát, és akkor Dominiket hozzuk, rendezzem neki az 
		iskolát, óvodát.   
		 
		
		  
		De nagyon 
		nehéz volt, még akkor is, mikor kihoztam Domit, mert hiába már öt éves 
		volt, meg kellett tanulnom azt… mert nekem nem volt segítségem, nem 
		mondta anyukám, hogy ide azt írd, vagy egy papírt hogy töltsek ki. Ilyen 
		nekem nem volt. Nagyon nehéz volt, hogy nem tudtam, hova kell íratni, 
		nem tudtam, hol kell keresni óvodát. Semmit nem tudtam. Hogy az iskolába 
		hogy kell beíratni egy gyereket. Nem tudtam. Amit kaptam a 
		lakásotthonba’, életkezdésit, abból vettünk házat, akkor Ilike néni 
		nagyon sokat segített. Jött velem mindenhova. Segített nekem átíratni a 
		házat. Jött nekem megnézni a házat. Nagyon-nagyon jó volt, hogy Ilike 
		néni jött velem, ő meg tudta mondani, hogy most megvegyük a házat vagy 
		ne. Én nem tudom, hogy hány évig fog állni… Sokat segített nagyon.
		  
		
		  
		De voltak 
		olyan pillanatok, amikor már kiköltöztem, és nagyon vágytam vissza a 
		lakásotthonba. Sírtam is, hogy én vissza akarok menni, mer’ nekem ez nem 
		megy. Ha nem tudtam például egy papírt kitölteni, akkor én elkezdtem 
		sírni, hogy én ezt nem csinálom, én vissza akarok menni, nekem az kell, 
		hogy én iskolába járjak. Én vissza akarok menni, ott nekem tudnak 
		mindent. Alex meg mondta nekem: „Fejezd már be! Igazából ezt neked meg 
		kell tanulni.” Meg ugyebár mikor betegek voltunk, vagyis én lebetegültem, 
		megint elkezdtem sírni, hogy én vissza akarok menni a lakásotthonba, mer’ 
		ott engem gyógyít a nevelő… Sírtam. Volt ilyen.   
		 
		K: Mi az, amit a párodban, az 
		Alexben a legjobban szeretsz? 
		 
		M: Nagyon sokat foglakozik 
		Domival. Hiába mostoha-, vagyis nevelőapa, nagyon sokat foglakozik 
		velünk. Nagyon sokat dolgozik, mer’ reggel öt órakor elmegy és hazajön 
		este hét-nyolc órakor. Van, amikor túlórázik, de akkor is foglakozik 
		velünk. Nagyon szereti Dominiket. Ezt nagyon szeretem benne, meg hogy 
		nem hanyagol el minket. Itthon is bármi van, akkor segít mindenbe’, 
		úgyhogy nagyon jó itt. 
		 
		K: Milyen házatok van? Hogy 
		képzeljem el? 
		 
		M: Nem volt még fürdőszoba, 
		ablakokat ki kellett cserélni, mer’ nagyon régi volt, meg padlóztattunk. 
		Nagyon sok mindent csináltunk rajta, rengeteg ajtót kellett cserélni, 
		ablakokat. Akkor festeni kellett benne, venni bútorokat, sok mindent 
		beleraktunk már. De nem is vettünk volna jobb házat szerintem. Nagyon 
		olcsón megvettük.   
		
		  
		Ahogy 
		bejössz a bejárati ajtón, ott a konyha van, utána meg nyílik a fürdő, 
		Dominik szobája, utána meg a nagyszoba a miénk. Hát, ennyi. Meg nagyon 
		hatalmas kertünk van. Jó, de foglakozunk vele, mert krumplikkal, 
		almákkal meg gyümölcsökkel minden nyáron be van vetve az egész. Mindig 
		van minden benne. Van egy kis teraszunk is, azt is nagyon szeretem. El 
		szoktam ott pakolni, Alex meg ideges tőle, mindig elpakolok tőle mindent… 
		úgyhogy igazából ennyi. 
		 
		K: Mire vagy a legbüszkébb az 
		életedben? Mi az életed legnagyobb eredménye?   
		 
		M: Ó, van mit mondani! Elsősorban 
		az, hogy befejeztem Pistikével, hogy a gyerekemet mellettem tudhatom, és 
		nem azt az életet élem, amit Pistikével éltem. Arra nagyon büszke vagyok, 
		mer’ tudtam, hogy akkor milyen voltam, meg hogy most milyen vagyok. Van 
		családom és értük kell, hogy éljek, nem másért. Igen, erre büszke vagyok, 
		hogy igenis meg tudtam ezt csinálni, hogy kiköltözök, meglett a házunk, 
		gyerek mellettem van, a párom dolgozik. Nagyon büszke vagyok erre. Nem 
		hittem volna, hogy nekem ez összejön. 
		 
		K: Tíz év múlva milyen lesz az 
		életed, hogy képzeled? 
		 
		M: Hát, szeretnék egy közös 
		gyereket a mostani párommal. Itt szeretnék maradni Rakamazon tíz év 
		múlva is, Domival foglakozni, iskolába járatni. Szeretném, hogyha ő majd 
		kicsit idősebb lesz, hogy dolgozzon, hogy jogsija legyen, hogy csinálja 
		azt, amit ő akar. Vagy hát, nem azt, amit ő… mert én is meg fogok neki 
		sok mindent tiltani, nem akarom, hogy olyan legyen, mint az apja. Nem is 
		nevelem olyan szinten, de szeretném, hogy tíz év múlva is olyan legyen, 
		hogy én azt mondom neki, hogy te itt megállsz, akkor ő meg fog állni. Az 
		apukájától nagyon félek, hogy nagykorába’ megismeri az apukáját. Nem 
		akarom, hogy Pistike az ő életmódjába átvigye. Nem akarom. Tiltani fogom 
		tőle, el fogom mondani Dominiknek – erre készültem is –, hogy mik voltak 
		az apukájával meg miket csinált. Azt, hogy nem foglakozott vele semmit 
		se. És ha ő úgy dönt, hogy tényleg akar foglalkozni az apukájával, ha 
		már tizennyolc éves lesz, akkor nem tudok mit csinálni, nem szólhatok 
		bele. De ha úgy dönt, hogy velem van, ha velünk marad, és ez van, amit 
		én mondok, akkor nagyon örülni fogok neki.   
		 
		K: Amikor megnézted az 
		előadásunkat, tudod, a színházat, a 
		Kiállok érted-et, 
		az jelentett neked valamit az akkori életedbe’?   
		 
		M: Jelentett, igen. Mert abba’ az 
		előadásba’ benne volt ez a kerítés ügy. Megfogott nagyon. Hogy mit 
		csinálok én, milyen életet élek? Előadták tényleg azt, amit igazából 
		éltem, csak én ugye nem megjátszom, mint ők, hanem én benne vagyok ebbe’. 
		Amikor ott ültem és néztem az egészet, akkor gondoltam magamban: „Úristen, 
		én ebbe’ benne vagyok! Ebbe’ az egész kerítés ügybe. Úristen, mit 
		csinálok? Mit csinálunk mi Kittivel?” Mer’ egyből rá gondoltam. Hogy 
		akit igazából védeni kéne… Akkor átfordult bennem minden. 
		 
		
		   Egyszer 
		találkoztam vele. Nagyon régen. Alex is ott volt. Beszélgettünk. Mondtam 
		neki, hogy bocsánatot szeretnék tőle kérni mindenért, mindenért, ami 
		akkor anno volt. Ő mondta, hogy ő azt az életet éli úgyszintén, csak a 
		barátjával, de szeretik egymást… de ő azt az életet éli. Kint dolgozik. 
		Mesélte nekem. Mondtam neki, hogy fejezze be ezt az életet, nem kell 
		neki ez az élet. Meg ne higgyen a barátjának! Mert ő azt hiszi, hogy a 
		barátja őt imádja-szereti, de mondtam, Kitti, aki kiállít téged, az nem 
		szeret téged. De nem érdekelte. Én bocsánatot kértem mindenért, meg 
		mondtam neki, hogyha van valami, akkor számíthatsz rám. Meg hogy jól 
		tette, hogy feljelentett minket, mert én abból tanultam igazából. Ha 
		Kitti nem jelentett volna fel minket, akkor lehet, még mindig abba az 
		életbe’ vagyok, hogy nem félek és még Pistikével vagyok. Feljelentett, 
		akkor elgondolkoztam igazából az egész életemen, hogy nekem van egy 
		gyerekem, énnekem menni kell a célom után. Úgyhogy megköszöntem neki. Ő 
		mondta, hogy igaza volt, mondta, hogy szívesen… Most mit tudott volna? 
		Kacagott, és azt mondta: „Szívesen.” Ennyi igazából. Utána meg ment ő is 
		a dolgára, meg én is jöttem hazafele. 
		 
		K: Hogyha tanácsot kéne adnod egy 
		mostani otthonos fiatalnak, akkor mit tanácsolnál neki? Mit mondanál 
		neki? Mi kell szerinted ahhoz, hogy valaki ilyen szép utat tudjon 
		bejárni, mint te? 
		 
		M: Ha nem jár iskolába, semmit 
		nem fog elérni. Max utcasepregetőként, máshogy sehogy. Hogy végezze el a 
		sulit, térjen jó irányba, menjen, az álmát ne adja fel, tényleg csinálja! 
		Ne szökjön, ne menjen, mert az szintén semmire nem való! Ne szökdössön, 
		a drogról, a piáról mondjon le! Elmondanám neki az egész mindent, hogy 
		ne csinálja, nem éri meg, meg a nevelőkre is hallgasson, mer’ nem 
		tudhatja, hogy mit ér el vele. Inkább változtasson! Mondja, tudja 
		kimondani azt is, hogy 
		nem, nem csinálom ezt! 
		
		  
		Szívesen 
		segítenék nekik tényleg. Én nagyon szeretnék is, hogy tényleg ott legyek, 
		szembeálljak velük és elmondjam nekik, hogy mit csináltok. Mit csináltok!? 
		Szeretném, hogy legalább egy a tízből, vagy hogy legalább két gyereken 
		tudnák segíteni. Legalább azt lássák, hogy ez tényleg átélte ezeket, 
		amiket én most élek. Hogy megfogadnák a tanácsomat. Hogy jobb 
		változtatni? Vagy nem jobb változtatni? Én szívesen, igen, elmennék és 
		megcsinálnám ezt. 
		 
		K: Van-e kedvenc filmed? 
		 
		M: Igen, van, az 
		Alkonyat. 
		 
		K: És a négy közül van kedvenc 
		évszakod? 
		 
		M: Hát, a nyár. Igen, a nyár.
		  
		
		  
		Marika 
		néni, egy pótnevelő meg akart engem tanítani úszni. Én semmi pénzér’ nem 
		akartam úszni. És belelökött a vízbe. Jött utánam, hogy csak 
		megtanítalak kiúszni. Mondom, ne tanítson meg. Hagyjon engem békén! Most 
		is, mikor voltunk legutóbb páromékkal, családommal strandolni, ott ülök 
		Domival a kis vízbe. Mondom, ti menjetek oda, ahova akartok. Mondják 
		nekem, hogy engem nem jó elvinni ilyen nyaralásra. Nem érdemes – azt 
		mondják – menni nekem, mert nem tudom kiélvezni se a csúszdát… Úgyhogy 
		ott kacagnak állandóan. Mondom, nem akarom én kiélvezni. 
		 
		K: Van olyan, ahova nagyon 
		szívesen elmennél nyaralni? Van ilyen álom? 
		 
		M: Kettő is van: Kubába meg 
		Londonba. Meg akarom nézni, hogy ott milyenek, hogy az a város milyen 
		meg az emberek. Jó lenne ott vásárolgatni, ide-oda menni ott.   
		 
		K: Nagyon megtiszteltél, hogy 
		beszélgettél velem. Én nagyon hálás vagyok neked. Köszönöm szépen! 
		 
		M: Hát, énnekem is jó volt, mert 
		legalább elmondhattam. Amióta az otthonból kiköltöztem, azóta senkinek 
		nem mondtam még el az életemet. Így jó volt elmondani. 
 
 |