Kérdező: Te több szempontból is kisebbséghez tartozol…

Lakatos Attila: Egyszer ugye roma vagyok. Állami gondozott voltam. Értelmi fogyatékos vagyok papíron, amit ugye a drága szakértő bizottság kiállított rólam. Valamint homoszexuális vagyok. Még nem tudom, milyen… Keresztény vagyok, az nem kisebbség.

   Bár érdekes volt: Szenteste, 24-én itt voltam egyedül a lakásban, és Istennel is hadakoztam. Hogy hol vagy? Te vagy az én apukám. Az van a Szentírásban, legalább ilyenkor kutyakötelessége lenne megjelenni és gyermekével, a fiával tölteni a Szentestét, hogy ne egyedül ünnepeljen.

   Szóval nézegettem az Instagram-on, Facebook-on Cristiano Ronaldo népes családját, David Beckham családját… Olyan szívbemarkoló ezeket a képeket látni, tudod? Ezeket az élményeket, basszus, hogy család, szerető közösség, valakihez tartozol, valaki téged szeret. Szeretnek és elfogadnak. Ez olyan erővel tudja felruházni az embert. Engem biztosan. Magabiztosságot adna nekem. Ez egy erőforrás. Meg fognak vigasztalni. Meg vagyok ijedve, akkor hozzájuk rohanhatok, ott van a menedék.  

K: Neked nincs ilyen menedéked?

Attila: Így ilyen család nincsen. Van egy másik, a keresztény család, de messze nem az. Messze nem az.

K: Hány éves vagy most?

A: Harmincnégy éves vagyok.

   Az ELTÉ-n tanulok szociális munkát alapszakon, és most fogok januárban államvizsgázni. De újra és újra azt érzem, azt látom, hogy hülye vagyok, hogy ostoba vagyok, minden embernél ostobább. Hogy nem érek annyit, mint a többi ember. Én úgy érzem, hogy ez abból is táplálkozik, hogy egyedül vagyok. Mert ha nekem is lenne családom, Cristiano Ronaldo, David Beckham családjához tartoznék, akkor lenne magabiztosságom, az ziher.

   Úgy tudom a tanulmányaimból, hogy a gyerekben az értékesség érzése egy szerető, meleg családi környezetben fog kiépülni. Akkor jön létre a gyerekben, hogy értékes vagyok, szerethető vagyok. És miért? Mert engem szeretnek, és valahova tartozom: a családomhoz. Engem elfogadnak, tisztelnek, az ő szemükben értékes vagyok. Ha te egyedül vagy a nagy betűs életben, és lógsz a levegőbe’… Nem tudom, hogyan tudja ezt így önmagában kialakítani, létrehozni, trenírozni, fejleszteni. A pszicho-szociális fejlődés… erről Erikson is ír, ugyanúgy Freud is.                      

   1986 februárjában születtem. A születési helyet sajnos nem tudom, mert az intézetben össze-vissza írták a papírjaimat. Bizonyos hivatalos papírokban az szerepel, hogy Budapesten, valahol az, hogy Székesfehérváron, valahol meg az, hogy Sárosdon. Nyolc testvérem volt. Én vagyok a családban a legfiatalabb gyermek. És én leszek az első értelmiségi gyermek.

   Édesapám a születésem után pár nappal öngyilkosságot követett el. Az idősebb testvéreim elmondása szerint azért, mert anyám megcsalta őt. Anyukám meg alkoholista lett, és volt egy kisebb-nagyobb vihar, ami megrongálta a családi házat. Ennek következményeként a gyámhivatal kiemelt minket a családból. Rácalmásra kerültünk. A kapunál állunk a kerítésnél a testvéreimmel, mert anyám jött látogatni, és ott áll a kapun kívül, mi meg a kapun belül, és kapaszkodunk a kerítésbe. Sírtunk, azt szerettük volna, maradjon ott vagy vigyen el minket, de erre nem volt lehetőség. Ez az egy emlékem van onnan, Rácalmásról.

   Négy-öt évesen átszállítottak Velencére egy intézetbe, ami egy kisegítő iskola is, és ott éltem több mint húsz évig. Rengeteg trauma, nehézség történt ott velem. Többek között ez, hogy barátságot kötöttem gyerekkel, megszerettem dolgozókat, tanárokat, és újra és újra az volt a keserű tapasztalatom, hogy bejelentik, hogy elmennek. Más helyet találtak vagy elköltöznek nem tudom, hova. Velencén pedig több körzete van ennek az intézetnek, ott is össze-vissza rakosgattak engem. Ez a keserű tapasztalatom volt.

   Voltak jó és rossz dolgok. Húsz év alatt az emberrel nem csak rossz dolgok történnek, eléggé sarkítás és hazugság lenne. Pozitív, hogy rengeteg más országba eljutottunk, elmentünk nyaralni. Sok érdekes és komoly embert megismerhettem. Olyanokat is, akik bejöttek az intézetbe meglátogatni minket. Több híresség és sztár is meglátogatott minket. Volt, hogy fociztak is velünk. Külföldiek is gyakran jöttek hozzánk, de ők keresztények, meglátogattak, tanítottak minket, játszottak velünk amerikai focit, vagy mit tudom én. Volt valamilyen keresztény szervezet, gyülekezet, akik bejöttek az intézetbe, elkezdtek szolgálni minket, áhítatokat, hittanórákat tartani.

   Még az is pozitívum volt, hogy naponta tudtam tisztálkodni. Nagyon figyeltem gyerekként a tisztálkodásra. Mindig hallottam a gyerekorvosnál, hogy a cigányok büdösek, trehányok, ápolatlanok, és mindig nagyon féltem, hogy az emberek azt mondják, büdös vagyok. Én tényleg nagyon figyelek a személyes higiéniára.

   Tulajdonképpen a keresztény hitre két úton jutottam. Tehát úgy mondanám, hogy az Isten két fronton közelített hozzám. Az egyik az ilyen pragmatikus, nagyon gyakorlatias, a másik meg egy teoretikus, egy elméleti.

   Az elméleti úgy néz ki, hogy amikor kábé tizenegy éves lehettem, jött be hozzánk a református lelkész. Járt be hozzánk hittanórát tartani minden héten csütörtökön, és nekünk kötelező volt azon részt venni. Akkor tértem keresztény hitre, mikor Jézus Krisztus életéről levetített egy filmet és megállította, mikor Jézus meghalt a keresztfán. Két kérdést tett hozzánk a lelkész, azt mondta, mindenki magának válaszolja meg. Az egyik az volt, hogy van-e bárki az életetekben, aki azt mondja, helyettem meghalna? Vállalná, hogy ő helyettem meghal, hogy nekem ne kelljen. A másik meg az, hogy van-e bárki az életünkben, aki minden titkunkat, minden szégyenünket, minden gyengeségünket, minden bűnünket tudja, és mindezek ellenére elfogad és szeret? És én azt láttam, hogy az intézetben egyetlenegy barátom sincs, egyetlenegy dolgozó, aki meghalna helyettem. Azok tuti nem halnának meg értem. A másik meg, hogy már gyerekként láttam, hogy homoszexuális vagyok. Erről nem mertem senkinek beszélni. Nagyon szégyelltem, féltem. És akkor ott megértettem, hogy ha Jézus Krisztus maga az Isten, akkor ő teremtett engem, és Isten lévén kell, hogy ő engem ismerjen. Mindent látott. Amikor egy csíntevést vagy bűnt követtem el, vagy rosszalkodtam. Látja, mik az én gyengeségeim. Mindezek ellenére akkor ő szeret és elfogad. Akkor mondtam, Jézus gyere be az életembe, legyél életem megváltója, én elhiszem, hogy az Istennek a fia vagy. Tehát akkor jutottam a keresztény hitre.

   A másik meg a pragmatikus része. Az úgy nézett ki, hogy volt Baracskán egy nagy baráti társaság, és több évtizeden keresztül jártak be az intézetbe. Minden héten jöttek és fociztak velünk. Minden évben elvittek minket a Dunakanyarba. Elvittek minket standra, elvittek minket táborozni a Bakonyba. Amikor mentünk velük valahova táborozni, akkor ők kitették mindig a szekrényre a feszületet. Volt egy szép feszületi kereszt, Mária kép, meg volt egy kép II. János Pál pápáról. Rendszerint imádkoztunk, és volt egy este, amikor gyertyát gyújtottunk és beszélgettünk Istenről.

   Mindig próbáltuk náluk feszíteni a húrt, a korlátokat, a határokat feszegettük. Szóval elképesztő dolgokat csináltunk. Ők nem vertek meg, nem büntettek meg. Amikor visszavittek az intézetbe, mindig kérdezték, volt-e valakivel gond. Ők azt mondták, hogy nem, jól viselkedtek. Aztán tőlünk, gyerekektől mindig megtudták, hogy milyen hülyeséget csináltunk. Például a tábor területén volt egy büfé. Az egyik fiú elvitte a fejszét, leverte a lakatot, betört oda és kirámolta a büfét. A Józsi fogta, rendezte, kifizette az anyagi kárt. Aztán volt olyan, hogy tizenöt-tizenhat éves srácok elutaztak húsz-harminc kilométerre diszkóba, táncoltak, buliztak, visszajöttek a hajnali órákban részegen. Akkor volt egy másik srác, aki látta, hogy a táborvezető hova teszi a pénzt, megfigyelte, és ellopta azt a pénzt, amiből a kaját és szállást kellett, hogy fizessék. És Józsi akkor sem csinált balhét ebből a dologból. Volt, hogy éjszaka elmentünk túrázni, és úgy elbújtak a többiek, hogy elvesztek. Katonaság, vadászok, rendőrök keresték őket. Két órán keresztül nem találták meg őket, és valahogyan másnap hajnali öt órakor bekopogtattak, hogy megérkeztünk. Tök jó volt újra és újra megtapasztalnom azt, hogy ők nem vernek meg, nem állítanak sarokba, nem pofoznak meg. Megsimogatnak, átölelnek, megpuszilnak és szeretnek. Mert az volt a tapasztalatom, hogy az embereket ki lehet hozni a sodrukból.     

   Folyamatosan a nevelőktől, az ottani dolgozóktól is kellett félnem, mert erőszakot alkalmaztak. Nagyon fontos: a gyermekotthonoknak az is a nehézségük, amit Oláh Attila és Bugán Antal Fejezetek a pszichológia alapterületeiből c. tankönyvükben leírnak, hogy kettős szerep… kettős elvárást támasztanak a gyermekotthonokkal szemben. Mik is ezek? Az egyik, hogy ott próbálják meg pótolni, helyettesíteni a családi otthon melegét, a családi légkört a gyermek számára. Ugyanakkor tartsák be a házirendet, hogy rend és fegyelem legyen. A rendet és fegyelmet erőszak útján tudják fenntartani. Egy gyermekfelügyelőre közel húsz gyerek van rábízva. Érted, ott nem lehet simogatással, ölbe ültetéssel rendet, fegyelmet tartani. Ez volt a tapasztalat, a bevett szokás. Többször volt ezeknél a gyerekfelügyelőknél vessző, egy bot, valamelyiknél egy gumikard, azzal ütött-vágott minket. Ez is lehet, hogy egy áthozott homoszexualitás az én esetemben. Kimondják, ez is egy ilyen tényező lehet, ami hozzájárulhat… ezek a domináns, erőszakos, elnyomó nők. 

   Féltem a többiektől is, a nagy gyerekektől, mert ment a verekedés, ment a terrorizálás, ment a csicskáztatás, hogy a hierarchiában te hol fogsz elhelyezkedni. Amikor tizenegy éves voltam, akkor egy nagy, kigyúrt cigány srác betörte a fejemet, szétloccsant a fejem. Utána mentem oda este nyolckor az éjszakáshoz, hogy ez történt velem. Egy törülközőt odatett a fejemhez, hogy próbálja csillapítani, elszorítani a vérzést. Mondtam, hogy Zsiga betörte a fejemet. Rádobott a radiátorra, a radiátorszelep meg ott volt az ablak közepén. Ha egy kicsit arrébb dob, kiesek az ablakon, ott döglök meg. Nem tudja elállítani a vérzést, ki kell engem vinni az orvosi ügyeletre. Felhívta őket. Mondták, nem tudnak kijönni, de ki tudok menni az ügyeletre, ami kábé egy kilométerre volt az intézettől. Mondom, vigyél ki az orvosi rendelőbe, betörték a fejemet! Meg is rázott az éjszakás, megrázott. Azt mondja: „Értsd már meg, hetven gyerek van rám bízva, nem hagyhatom itt őket!” Maga meg azt értse meg, hogy egy gyerek betörte a fejemet! Egy másik nagyfiú fog kivinni az ügyeletre, ővele fogok kisétálni, azt mondja nekem. „Elment az esze! Most ölt meg majdnem egy nagyfiú, erre maga rábíz egy másik nagyfiúra, hogy ő vigyen el az orvosi ügyeletre…”

   Nem ismerem, de nagyon hálás vagyok annak a fiúnak, nagyon türelmes volt hozzám. Emlékszem rá, mentünk ki, és végig fogta a kezemet, és én kitéptem a kezemet az ő kezéből. Mondtam neki, hogy eressz el, hagyjál békén, ne érj hozzám!

És mindig mondta nekem: „Attila, próbálj meg megnyugodni! Ne félj, én nem bántalak, nem akarlak bántani! Szeretlek, segíteni akarok. Orvoshoz megyünk az ügyeletre, hogy kapjál segítséget.”

   Nekem azért volt traumatikus még az intézet, mert többször megerőszakoltak idősebb fiúk. Egyszer, amikor tíz éves voltam, utána tizennégy éves koromban, tehát több éven át megerőszakoltak engem így srácok, fiúk. Később öngyilkos akartam lenni, mert nem tudtam ebből kiszabadulni, újra és újra jöttek, hogy szexelni akarnak velem. Féltem, hogy kiderül, hogy én is buzi vagyok, és akkor mindenki megtudja az intézetben. Amit ott a buzik kaptak, nem tették zsebre. Folyamatos verbális erőszak, fizikai erőszak… és én még nem voltam biztos, hogy én tényleg meleg vagyok. Tudtam, hogy a kamaszkornak egy normális állapota az identitáskeresés, és nem akartam, hogy berakjanak abba a skatulyába, hogy én vagyok a buzi. Érted, lehet, hogy egy lánnyal össze tudok jönni, és lehet egy normális párkapcsolatom. Például azzal fenyegetett engem az egyik srác, hogy azt mondja, hogy én buzi vagyok és meg akarom őt erőszakolni.

   Tizennégy-tizenöt éves koromban úgy éreztem, nem tudok szabadulni ebből a pokoli helyzetből, és üvegszilánkkal vagy pengével vágtam a csuklómat, hogy elvérezzek, de egyszerűen nem. Volt olyan is, hogy ment a viharjelzés a Velencei-tóban, és terelték a gyerekeket az intézetbe, akkor én direkt egyre beljebb úsztam, reménykedtem, hogy majd a hullámok megölnek. Az sem történt meg. Huszonegy éves koromban fagyálló folyadékot ittam. Elmentem a benzinkúthoz, vettem fagyálló folyadékot, elkezdtem inni, majd elkezdtem rosszul lenni, szédültem, hánytam meg minden. Aztán volt, hogy felmentem egy villanypóznára. Emiatt bevittek engem a pszichiátriára, Székesfehérvárra. Két hétig ott voltam. 

   Egyszerűen elérkezett a szenvedés egy olyan pontja, hogy már nem tudtam tovább hallgatni. Akkor az egyik nevelőhöz odamentem és elmondtam, hogy a Csaba mit csinál velem mindig – már nem tudom, mit csináljak, én már kivagyok. Az Edit néni elvitt engem a tanári szobába, ott volt az igazgatóhelyettes, elmondta neki, mi történt, én is elmondtam. Utána valami volt a Csabával… még egy pár hónapig ott őrjöngött, aztán elment az intézetből, nem maradt tovább. Utána könnyebb lett, mert az a srác már nem terrorizált engem, nem volt erőszak.

K: Volt, ami neked segített, ami neked erőt adott?

A: Én nagyon kapaszkodtam Istenbe. Járogattam ki istentiszteletekre, misékre. Olvastam a Bibliát, emberekkel beszélgettem Istenről, meg azért volt bent pár tanár, akikkel tudtam beszélgetni. Tehát ők is sokat tudtak nekem segíteni. Meg a tanulás szeretetét is megtanultam tőlük. Mondtam, én is olyan bölcs szeretnék lenni, mint ők. Két tanár volt. Az egyik magyar szakos volt, angol nyelvben segített nekem sokat meg magyar nyelvtanban. Meg a matektanárunk segítetett nekem rengeteget. Hétről hétre, és nem kért tőlem pénzt. Elképesztő. Ha nem segített volna, akkor nem lett volna meg a matek érettségim.

   Kisegítő iskolába’ tanultam az intézetben. Ez tudod, mit jelent? Hogy én csak az alapvető matematikai műveleteket tanultam meg. És bekerültem a gimibe, jött a sinus, cosinus, cotangens, egy ismeretlenes, két ismeretlenes egyenlet, trigonometria, mit mondjak neked, halmazok… az összes ilyen dolog. Rettegtem. Elkezdtem tanulni, az első félévben egyeseket meg ketteseket kaptam. Nem tudtam volna nélküle megcsinálni. Angol nyelvből is a nulláról kellett kezdenem, a kisegítő iskolába’ nem tanultunk idegen nyelvet.

K: És ott minden gyerek abba a kisegítő iskolába járt?

A: Volt két-három gyerek, akik kijárhattak a helyi általános iskolába. Én is szerettem volna kimenni, nekem nem engedték meg. Az intézeten belül volt ez a kisegítő iskola.  Újra és újra a földbe döngöltek minket az ottani tanárok, nevelők. Mindig mondták: „Ne legyetek nagy mellényen, mert amit itt nyolcadik osztályba’ tanultok, az általános iskola harmadik osztálya, az a tananyag! Ti hülyék vagytok, értelmi fogyatékosok vagytok.”

K: Az hogy lehet, hogy te értelmi fogyatékosnak lettél újra és újra nyilvánítva?

A: Szerintem úgy, hogy a szakértő bizottságban is ott volt az előítéletesség. Szerintem érdekük volt, hogy minél több gyerek ott legyen az intézetben, mert több normatívát kap az intézet minden egyes gyerek után. Azért komoly kiadásaik vannak és voltak az ilyen intézeteknek, és az a cél, hogy minél több állami normatívát, állami támogatást kapjanak a gyerekek után.

   Tudniuk kellet volna, hogy szellemi fogyatékosságnak két oka van. Leegyszerűsítve: van egy organikus, egy szervi, amin – bocsánat, azt mondom – nem lehet segíteni. Ott szinten tartást kell csinálni. És van egy másik, a szocializációból adódó értelmi fogyatékosság. Ott lehet, hogy szegényes szókincse van a gyereknek, a fogyasztási szokásai, satöbbi, sorolhatnám ezeket. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek hülye, hanem ha kőkeményen dolgozunk, melózunk, támogatjuk, és mindenféle segítséget adunk, akkor a gyerek be tudja hozni a lemaradást. A bizonyíték arra, hogy igazam van, hogy két egyetemet végeztem, itt vagyok az ELTÉ-n, most fogok végezni, ötösek a szigorlataim mindkét egyetemen, beszélek angolul, németül… és basszák meg, nem én mondom, hanem pszichológusok, gyógypedagógusok, szakértők: „Attila, értse meg, ha maga tényleg értelmi fogyatékos lett volna, lenne, akkor nem tudna idáig eljutni!”

   Az én életemben ott van rengeteg kitartás, küzdelem. Hogy akármennyire is elhitetik velem, hogy hülye vagyok, értéktelen vagyok, semmire nem fogom vinni, ennek ellenére bebizonyítottam nekik és magamnak is. Tehát igen, énbennem az van mindig, hogy messzebbre, magasabbra menni, messzebbre szállni. Mindig mintha több lenne bennem, mintha nem hoztam volna ki a maximumot, nem mentem még el a csúcsig.

   Meg nekem olyan barátaim vannak, akik magasabban kvalifikáltak. Államtitkárok, lelkészek, több diplomás orvosok, pszichológusok, és hozzájuk mérve mindig kisebbségi komplexusom van. Mindig tök hülyének érzem magam mellettük. Látom, hogy sokkal szofisztikáltabbak, sokkal gyakorlatiasabbak, szóval nemcsak a jogosítványuk van meg, hanem vezetnek is magabiztosan és tök ügyesen. Komoly egzisztenciájuk van és szép lakásuk. Nálam ezek nincsenek meg. A pszichológia és a teológia is kimondja, hogy az ember olyan, hogy méricskél, mindig hasonlítom magam máshoz. Ha az intézetben lennék, akkor a gyerekek lennének a viszonyítási alap, de hogy itt vannak a barátaim, akik orvosok...

K: Figyu, akkor kicsit helyezz minket a jelenbe! Mesélj egy kicsit magadról! Kapcsolataid, suli vagy dolgozás, mit csinálsz?

A: Azóta, hogy eljöttem az intézetből, tíz éve már, hogy terápiára járok. Önmagán is kell, hogy dolgozzon az ember. A pszichológusom is elmondta, hogy egy normatív krízisben vagyok, most ezen megyek keresztül. Most be fog fejeződni nekem az egyetem, el kell kezdenem majd dolgoznom, és most görcsölök, szorongok a megélhetés miatt. Ha sikerül találnom munkát, akkor olyan munkahely lesz-e, amit szeretek, ahol jól fogom érezni magam?

   Meg ugye kiköltöztem az egyetemi kollégiumból. Eddig mindig egy kicsi közösségbe’ voltam.  Egyetemi kollégiumban, árvaházban, mindig szobatársaim voltak. Soha nem laktam egyedül, és most hirtelen rám szakad az önálló élet, magány. Most van egy lakás, amit megengedtek, hogy szívességből használjam, csak a rezsit kell fizetni. Egy pici, huszonnyolc négyzetméteres földszinti panellakás. Hát, itt vagyok. Egy garzonlakás. Élvezem most ezt a csöndet, ezt a szabadságot, ezt a kényelmet. Ugye most nem az van, hogy én minden nap takarítok. Minden nap azzal kezdtem, hogy takarítom a vécét a többiek után. A konyha is ugye retekben állt… Tök jó, hogy itt mindig rend van. Tök jó ez a kényelem.

   Volt kollégiumi társaimmal szoktam találkozni egy galériában, ahol többségükben roma festők alkotnak és rajzolnak. Tudod mi az érdekessége ennek a helynek? Az, hogy többségében olyan roma emberek vannak itt, akik állami gondozottak voltak. Motívum, hogy állami gondozottak voltak, romák és ugye festők, alkotnak, művészek. Nagyon érdekes ez az épület ott, a Szentkirályi utcában az Astoriánál, a Fővárosi Roma Oktatási Központ épületében van. Na, és most tegnap is például ott voltam. Ott tudok velük találkozni.

   Januárban fogok államvizsgázni az ELTÉ-n, úgyhogy addig nem akarok dolgozni. Meg kell most tanulnom a tételeket, valamelyiket ki is dolgoznom. Ennek van most prioritása. Valószínűleg már februárba’ el fogok tudni helyezkedni a szociális munkába’, mert nagy a munkaerőhiány ott is. Az a félév nekem arról fog szólni, hogy aktívan munkát keresek, mert ki akarok menni külföldre, itt akarom hagyni az országot. Elsőnek Anglia, ha az nem fog összejönni, akkor lehet, hogy Hollandia. Vagy pedig Ausztria, vagy Németország. Miért akarok kimenekülni? Azért mert én nem érzem magam biztonságban Magyarországon. Szorongok, félek, rettegek ebben az országban. A cigányságból adódóan. Elég csak megnézni, hogy a kormányzat milyen törvényeket hoz, és hogy milyen kommunikáció hagyja el az Orbán-kormány száját, ami támadja a homoszexuálisokat, a cigány embereket. És a többségi társadalom is ilyen, én ezt tapasztalom. Ahogy engem például kirúgtak.

   Az ELTE előtt a Károli Gáspár Református Egyetemen tanultam hitéleti szakon. Három és fél évet ott tanultam. Megtudták rólam, hogy homoszexuális vagyok és kirúgtak. Ez egy olyan tragédia. Én akkor öngyilkos akartam lenni. Az volt bennem, hogy nincs értelme az életemnek, egy csomó erőfeszítés benne volt. Munkám, időm, energiám, rengeteg küzdelmem. Annyira örültem, hogy meg tudom mutatni ennek a kibaszott országnak, a kibaszott szakértőknek, hogy én nem vagyok szellemi fogyatékos, itt lesz egy diploma a kezemben. És mi van? Elvágták, elvették tőlem ezt. A célszalag előtt.

   Volt egy megbeszélés, és az érdekelte őket, hogy én valóban szexeltem-e egy sráccal. Akkor én elmondtam nekik, hogy igen. Azt mondták, ők erre voltak kíváncsiak. Nem érdekli őket, hogy én miért vagyok meleg vagy bármi más. Megnyugtattak, ha nem szexeltem volna, akkor sem kaphatok diplomát, mert meleg vagyok.

K: Papnak tanultál, pap lettél volna?

A: Nem pap, hanem ezt a diakóniát úgy lehetne lefordítani, hogy keresztény szociális munkás. Nem pap.

K: Kell oda cölibátus?

A: Nem, a reformátusoknál nem kell cölibátus.

   A lelki gondozóm, aki ott tanított a Károlin, ő vett engem a védelmébe. Pártfogásába vett, próbált kiállni mellettem, felszólalt mellettem, de a másik fickó, az csak hallgatott. Nagyon szörnyű ez.

K: Hogy tudtál ebből fölállni?

A: Csak úgy, hogy a barátaim mellém álltak, voltak közöttük lelkészek is. Keresztény emberek, ők felkaroltak, támogattak, istápoltak. Ők figyeltek rám. De mondom, én akkor tényleg meg akartam halni.

   Aztán volt egy fél évem, hogy föl kellett készülnöm az emelt szintű érettségire. Kellet az ELTE szociális munka szakhoz, ez követelmény. Akkor az egyik tanárom a Károliról felajánlotta, hogy elkezdi velem a tételeket kidolgozni meg felkészíteni. Így megcsináltam az emelt szintű érettségit. Közben jelentkeztem a szociális munka szakra, és az év szeptemberében már kezdtem is az ELTÉ-n.

K: Most van párkapcsolatod?

A: Ez nagyon komplikált. Nincsen kapcsolatom. Nem merek párkapcsolatot itt megélni Magyarországon. Nem merek párkapcsolatban élni. Egy férfivel kézen fogva menni az utcán és csókolózni, szerintem szét is vernének.

K: Volt már olyan párkapcsolatod, ami szerelem volt?

A: Nem. Én igazából nem mondathatom, hogy tudom, mi szerelem. Szerintem nem tudom. Nekem soha nem volt így párkapcsolatom.

K: Szerinted ez összefügg azzal, hogy állami gondozott voltál?

A: Igen. Oláh Attila és Bugán Antal is többek között írnak arról ebben a tankönyvükben, hogy mi jellemzi a gyermekotthonokat: hogy ezek a gyerekek nehezen tudnak kötődni.

   Én is félek a kudarctól, félek, hogy eldobnak. Ez egy nagyon durva dolog. Egyszer megélted, hogy a szüleid lemondtak rólad. Ezt a traumát többször át kell élni, mert a gyermekotthonban a nevelők jönnek-mennek, kipörögnek. Továbbá a pajtások, a gyerekek is jönnek-mennek szinte évente, és a gyerek újra és újra ezt megtapasztalja. Szerintem egy rendes családban, egy klasszikus, hagyományos családban, David Beckham vagy Cristiano Ronaldo családjában az lesz a gyerek tapasztalata, hogy nullától tizennyolc éves korig a szüleim stabilan mellettem lesznek. Nem az van, hogy most egy évig a David Beckham az apám, másik évben már jön a nem tudom, kicsoda, a harmadik évben meg éppen egy másik faszi, az ötödik évben megint egy másik faszi. És akkor mi van? Egy olyan összetört személyiség jöhet létre szerintem… meg olyan lelki sérülés!

K: A homoszexualitásod elfogadásával kapcsolatban… a kereszténység és a homoszexualitás hogy áll egymáshoz, ez mennyire küzd benned?

A: Nehéz összeegyeztetni, hogy Isten engem teljesen elfogad és szeret. Mert azt várja el, hogy küzdjek a bűnnel. Egyértelműen le van írva a Szentírásban. Tehát az, ami a heteroszexuálisokra vonatkozik és tiltó jellegű az Isten szemében, az ugyanúgy ránk is vonatkozik: a szexualitásnak a nem tiszta, nem Isten szerinti megélése.

   Az Isten szerinti megélése a szexualitásnak, a tiszta megélése az, hogy párkapcsolatban vagyok valakivel, akivel az életemet leélem, akihez hűséges vagyok, akiért felsőséget vállalok. Betegségben, egészségben, szegénységben, jómódban felelősséget vállalok. Hosszú távon szeretném hinni, hogy az embernek is erre van szüksége. Nem az, hogy minden éjjel lefekszem valakivel. Mert ott nem történik felelősség, ott nem vállalnak értem felelősséget. Én azt gondolom, hogy Isten azt várja el, hogy – amint írja Dr. Szűcs Ferenc Hitvallásismeret című könyvében – Krisztusnak hármas tisztje van: pap, próféta, király. Ugyanúgy minden keresztény embernek itt van ez a hármas tisztje, hogy a bennem lévő pap és királyi tiszt azt követeli meg, hogy az életemben, valamint a körülöttem felismert bűnökkel szemben harcolnom kell. Azokkal nem alkudhatok meg, nem dőlhetek hátra, lehet, hogy el fogsz bukni ezredjére is… Ő azt várja tőlem: „Attila, a szerelmeddel kösd egybe az életedet, és vállalj érte felelősséget, légy hozzá hűséges!” Újra és újra meg szoktam nézni egy filmet, az a címe, hogy Blackbird. Amerikában játszódik egy fekete, keresztény családban. Direkt azt a feszültségeket próbálják egymással szembe állítani, hogy melegség, és itt van egy ilyen konzervatív fekete család. És ott előjön a szerető Istennek az igeverse. „Where is love, there is God, because God is love.” Ezért én azt gondolom, hogyha tényleg egy szereteten alapuló, hűséges, egymásért felsőséget vállaló párkapcsolatban azonos nemű párok együtt élnek, akkor az Isten ott van.

K: Igen, én nem tudok elképzelni olyan Istent, aki ne így tenne. Tehát a te Istenképedet te választod meg. Dehát azt hiszem, mindenre kiterjedő, hosszú árnyéka van ennek a nevelőotthonos létezésnek.

A: Az a baj, hogy ezt nem látja be a gyermekvédelem, a szakellátás, a gyámhatóság, a családsegítők, a gyermekjóléti szolgálatok. Ezt nem képesek belátni. Azt ”a rohadt cigánygyereket” kiemelik az otthonából, mert azt mondják, éhezik a gyermek, fázik, kiemelem, mert lehet, hogy az apja alkoholista. Kiemelem, mert bármi jobb lesz, ami jelenleg van a gyerek környezetében. Szegény gyerek, ne amortizálódjon! És akkor bebaszom egy intézetbe – már bocsánat.

   A pszichológusok, a szakértők, a gyámhatóság mit törődnek ezzel? Hogy én ezt egy életen át cipelem és meg akarom ölni magamat. Ócskának tartom magamat. Ők mit tőrödnek ezzel? Tudod, mit törődnek vele? Szart se tőrödnek vele! Letelik a nyolc óra, már el is felejtettek engem. Úgy, mint azt a több mint harmincezer gyereket, akiknek az ügye felett döntöttek. Letelik a pénteki nap meg a napi nyolc óra, megy haza, bekapcsolja a kedvenc sorozatát és ott van a szeretteivel.

K: Dühös vagy?

A: Igen, mert én találkozni akarok ezekkel a szakértőkkel. Üljünk le face to face és beszéljünk! Hogy ki az értelmi fogyatékos, basszátok meg? Ha nincs igazatok, akkor kárpótoljatok engem!

   Azért fontos, hogy ezen dolgozzatok, és arra kérlek, hogy adjatok ki valami iratot, valamit, hogy legyen elég és még több szakirodalom, friss, hogy lássák az emberek, hogy milyen károk vannak, milyen traumák, milyen ördög, milyen pokol az intézetekben!

Vissza