Horváth Dzseni: Mi eddig Gyálon laktunk a kisfiammal, a Noellel.  Azért költöztünk ide, mert az apukájával sajnos nem jó a viszonyunk. Mi elmenekültünk tőle, mert ugye engem folyamatosan bántalmazott. Így a kisfiammal Gyálra menekültünk tőle, és ott laktunk ketten. Csak sajnos ránk talált, és ott is folyamatosan zaklatott minket és bántalmazott minket, azért kellett új lakás.

   Noel nem annyira beszél. Nem azt mondja nekem, hogy anya, hanem mama. Amit akar, azt elmondja nekem igazából, de ritkán szólal meg, nem annyira beszédes. Tud beszélni, amit én elmondok neki, azt utánozza, de magától nem akar beszélni.

Kérdező: Hány éves a kisfiad?

Dzseni: Kettő.

K: Te hány éves vagy?

Dzs: Tizenkilenc.

   Én anyaotthonba’ laktam vele, mert amikor teherbe estem, akkor én még kiskorú voltam, és sajnos senki nem volt, aki tudta volna vállalni a gyámságot, ezért anyaotthonba kellett költöznünk. Később sajnos őt csecsemőotthonba vitték fél évig. És utána onnan ugye hazahoztuk.

K: Mesélsz egy kicsit a gyerekkorodról, amíg nem kerültél állami gondozásba?

Dzs: Anyával… ő kilenc éves korunkba’ beadott minket az intézetbe. Ő egy drogfüggő igazából, drog- és gyógyszerfüggő, rá semmilyen-féleképpen nem tudtam volna számítani. Apukám egész kiskoromban elhagyott minket, szóval ő külföldön lakik, már egy másik családot alpított. A testvéreim börtönben vannak.

   Nekem most már két ”félhúgom” van, két féltestvérem. Az egyik négy éves, a másik tizenhárom. A kicsi már csecsemőkora óta ott van a nevelőszülőnél. A tizenhárom évessel nevelkedtem igazából együtt. Hát, mikor anya az ő apukájával megismerkedett, akkor igazából minden felhőtlenül ment, tényleg nagyon rendes ember volt, segített nekünk mindenben. Engem is elfogadott, hiába nem voltam a saját kislánya. Dehát anya már akkor is nagyon sokat gyógyszerezett, nagyon sokat drogozott, és ezt az ember ugye nem tűrte és otthagyott minket. Akkor volt a húgom három éves.

   Volt, hogy anya napokig bezárt minket a lakásba, és én nyolc-kilenc évesen egy három éves kislányra vigyáztam két-három napokat egy bezárt lakásban. Majd a negyedik nap megjelent, hogy ő itt meg ott volt. Közben meg alig volt kajánk otthon. Meg kellett nézni azt, hogy egyik nap csak a Lilla evett, néha én is tudtam. Annyi nem volt, hogy mind a ketten tudjunk enni. Én őt nem tartom az anyukámnak. Egyik nap összepakoltatott velünk és bevitt minket az Alföldi utcába, ami ilyen átmeneti gyermekotthon. Az elején járt hozzánk látogatni, de az idő elteltével egyre kevesebbszer. Igazából nem tudok róla semmit, de nem is nagyon szeretnék, mert olyan életet folytat, amire nem vagyok kíváncsi.

   Aztán onnan elhelyeztek minket egy állandó gyerekotthonba a XVIII. kerültben, az Attika nevezetű lakásotthonba. Nagyon szívesen emlékszem vissza a nyaralásokra, táborozásokra. Azok mindig nagyon jól teltek. Igazából nagyon sok pozitív emlékem van, így visszagondolva. Már így, hogy nagyobb lettem, rájöttem, hogy miért is voltak velünk olyan szigorúak. Mert az életbe’ ezek fontos dolgok, és szerintem ők azok, akik megtanították nekem, hogy az életbe’ mi az értékes és mi a fontos, mi az, amire oda kell figyelni. Most, hogy lett egy gyerekem, én is ugyanezekre figyelni fogok, és próbálni fogom belénevelni a tisztességet, az igazságot, hogy tényleg emberien viselkedjen. Mert hiába mi is gyermekotthonban nevelkedtünk, nekünk mindig azt mondták, hogy ettől nem leszünk mások, és nem vagyunk kevesebbek. Nem a mi hibánk, hogy a szüleink eldobtak minket, vagy épp nem törődtek velünk, vagy épp valakinek nem volt lehetősége felnevelni a gyermekét. Szóval ettől függetlenül próbáltak nekünk normális értékrendet tanítani, szerintem ez nagyon fontos.

   Aztán ilyen két év, átkerültem a csepeli lányotthonba, de ott nem sokat voltam, mert folyamatosan szökésbe’ voltam. Már nagyobb lány voltam, kamaszodtam, kellett azért szabadság. Szóval elkérettem magam. Szerintem az életemben az volt a legrosszabb döntésem, hogy elkérettem magam, mert ott kezdtem el szökdösni. Az tényleg egy olyan gyerekotthon volt, hogy gyerek, gyerek, ott nem érdekelte a felnőtteket senki, oda csak dolgozni jártak. Szóval minden ránk volt hagyva, és ezt ki is használtam. Nem is jártam be. Két évet voltam ott papíron, talán ha három napot voltam bent, de lehet, hogy még sokat mondok. Nagyon sokat voltam barátnőimnél, aztán amikor megismertem a Ricsit, végig vele voltam. Ugye így estem teherbe. Ő felkerült Pestre, mert ő ökölvívó, és feltették Pestre az edzéseit, és oda iratkozott be hozzánk, a mi iskolánkba, ott ismertük meg egymást.

   Az elején még egész jól ment köztünk ez az egész, nagyon támogatott minket. Mi az elején bekerültünk ebbe az anyaotthonba, nyolc hónapos terhesen kerültem oda, és Ricsi melletünk állt. Persze akkor sem volt felhőtlen a viszonyunk, engem még terhesen is bántalmazott, amikor kint laktam vele. De ott bent nem bántott, mert a nevelők miatt nem nagyon merte. Viszont mindig járt hozzánk és segített nekünk. Aztán ez egy idő múlva – szerintem a távolság miatt is, meg hogy nem tudtunk elég sokat együtt lenni – elkezdett elhidegülni tőlünk. Egyre többet bántott, a feszültségeit rajtam adta ki. Így egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Aztán pedig már volt olyan is, hogy a gyermekotthonba’ is bántott. Megütött ököllel, felpofozott, szóval… vagy betörte az orromat.

   A Ricsi az egy olyan ember, akinek nem mindig kell ok, hogy ő bántson bárkit. Igazából ha épp olyan napja van, és te mondjuk rossz helyre teszed a poharat, az neki pont elég indok, hogy bántson. És nagyon féltékeny volt. Neki sincs úgy nagyon családi háttere, az édesapukája börtönbe’ van, az édesanyukája pedig elhagyta őket még egész kiskorában. Külföldön él. Ő a nagymamájánál élt egy ideig, aztán onnan is ejött. Öt éves kora óta boxol. Nagyon ügyes, eredményes sportoló. Csak az a baj, hogy mostanában azt is hanyagolja, és drogozik meg csavarog.

   Én úgy voltam vele, hogy ő a kisfiamnak az apukája, és mindenképp el kell, hogy tűrjek neki mindent, amit tőle kapok, legyen az rossz vagy jó. De amikor már a Noel előtt is bántott, és a Noel is látta ezeket, akkor jöttem rá, hogy ezt így nem lehet. Egy gyereknek nem lehet ugyanúgy nevelkedni, ahogy én nevelkedtem, és én láttam ezt anyuéktól, ezt a rettegést. Én nem szertém ugyanezt az én kisfiamnak. Szóval egy dolog, hogy én tűrtem, de a Noel nem szeretném, hogy tűrjön.

K: Hogy került csecsemőotthonba a kisfiú? Hogy vették el tőled? Hogy szerezted vissza?

Dzs: Úgy gondoltuk, ha értesítjük a gyámot, akkor mi kint aludhatunk egy éjszakát a Noellel. Mert megvolt a környezettanulmány, és a gyám is ismerte a helyet, ahol épp voltunk. Egyik éjszaka nem mentünk vissza, de a gyám is tudta, hogy hol tartózkodunk épp.

K: Ekkor együtt voltál Ricsivel?

Dzs: Nem, akkor nem.

   És a gyám kikapcsolta a telefonját, és letiltotta a mi számunkat, és ez az egész úgy lett leadva, hogy ő nem tudta, hogy mi hol tartózkodunk, illetve nem is szóltunk neki, hogy mi kint maradunk egy éjszakát. És ezért vitték el.

   Harmadnap reggel már jött a rendőrség és elvitte a Noelt. Olyan rafinált módon csinálták, hogy beültem a nevelőibe, ott állt a két rendőr az ajtónál, és csak annyit mondtak, hogy ők beszélgetni szeretnének velem, és adjam oda a Noelt valamelyik lánynak. Közben ott a lányok, már az egész tudta, hogy el fogják venni a Noelt, és egyik sem értsített volna. Hát, azt hittem, hogy csak egy kis fejmosást kapok, de amikor kivittem a Noelt és visszamentem a nevelőibe, akkor bezárták rám az ajtót, hogy addig nem mehetek ki, ameddig a Noelt el nem viszik a csecsemőotthonba, merthogy tegnapelőtt nem jöttünk vissza, és ismertlen helyen tartózkodtam a gyerekkel. Veszélyeztettem őt. Elbúcsúzni sem tudtam tőle, sírva könyörögtem, hogy legalább hadd öltöztessem fel, vagy hadd adjam neki oda azt a macit, amivel alszik, de még elbúcsúzni sem engedtek tőle. Emberérzetük szerintem egyiknek sincsen, úgy annyira nem hatotta meg őket. Noel csak egy gyerek volt a többi közül.

   Elvitték, akkor három napig nem tudtam róla semmit, mert a gyám kikapcsolta a telefonját, hogy ő szabadságon van, és nem fog információt kiadni a gyerekről. Én kerestem fel a Noelt úgy, hogy beírtam a Google-be, hogy ”csecsemőotthonok Budapesten”, és felhívogattam és megkérdeztem, hogy van-e ott ilyen nevezetű kisbaba. Így találtam meg. Aznap már én mentem is, bevásároltam, vittem neki kis ruhákat meg mindent, ami az övé volt, meg amire szüksége lehetett volna. De nem engedtek be neki semmit, még a saját ruhájában sem lehetett. Ételt egyáltalán nem lehetett neki bevinni.

   Aztán ott a Ricsivel úgy voltunk, hogy egyedül én sem tudtam volna kihozni a Noelt a csecsemőotthonból, mer’ ugye sem munkám, sem pedig lakásom nem volt, Ricsinek meg volt kereseti felmutatása a boxból és lakása is. Akkor megbeszéltük, hogy összefogunk, nem békülünk ki újra, de azt mutatjuk a gyámügyhivatalnak, hogy rendben vagyunk, hogy normális családi körülmények közé fog hazajönni a Noel. Megbeszéltük, hogy akkor együtt hazahozzuk, és hál’ Istennek sikerült is, fél évet volt bent.

   Hát, azelőtt se volt a Ricsivel felhőtlen a viszonyunk, de sajnos el kellett tűrjem, amiket csinált velem, mert nem volt hova mennem, és ha én onnan el is mentem volna, megkockáztattam volna azt, hogy a Noel bent marad. Ezt semmiképp nem szerettem volna.

   Engem Ricsi ugyanúgy bántott. Volt olyan, hogy áthívta a barátait, engem bedobott a szobába és hallgatnom kellett, ahogy a barátaival élcelődnek rajtam, vagy épp bántott, bejött és megvert, utána kiment nevetve, vagy hajnalok hajnalán kidobott az utcára. Magyarán tudta, hogy azt csinál velem, amit akar, mert úgyis el fogom tűrni, mert Noelről volt szó. Mondtam is neki, hogy ahogy hazajön a kisfiú, össze fogom magunkat szedni és el fogok jönni tőle.

   Azelőtt én már felvettem a kapcsolatot a volt gyámommal, Katalinnal, mert volt egy olyan eset, hogy a Ricsi szinte majdnem eltörte a kezem egy vastag farúddal. Rácsapott a kézfejemre és megzúzódott. Megmozdítani nem tudtam, és orvoshoz se engedtek el. Eljött az edzője és megnézte a kezemet, de azt mondta, hogy ne menjek vele orvoshoz, mert ezért ott rögtön feljelentik a Ricsit. Nem engedtek el. Akkor ugye én felvettem Katával a kapcsolatot, szóval mi ezt már terveztük, hogy ha a Noel hazajön, akkor én össze fogom magam szedni és eljövök. Senki másom nem volt, csak a Kata. Mondta, hogy ő ebben segíteni fog. Hál’ Istennek mai napig melletünk áll és segíti a kis életünket. Ha nem segített volna, akkor még mindig ott kellene tűrnöm, hogy bánt, csak hogy a Noelt ne vegyék el.

K: Mit csináltál abban a félévben, amíg Noel a csecsemőotthonban volt?

Dzs: Abban a fél évben dolgoztam, mert nekem is kellett munkát felmutassak, mindkét szülőnek szükség volt rá. A Tesco-ban takarítónő voltam.

   Legbelül tudtam, hogy haza kell hoznom a fiam, mert ő nem nevelkedhet ott. Neki nem ott volt a helye. Láttam rajta azt a megtörtséget. Nem beszélt, nem mosolygott, amikor szóltam hozzá, még csak rám se nézett. Láttam, hogy ő ott megtört teljesen. Egyszerűen nem tudtam elviselni. Szóval inkább tűrtem ezt a szenvedést, és csak az volt előttem, hogy már nem sok van, egyszer csak hazajön a bogyó.

K: Noel születésére hogy emlékszel vissza?

Dzs: Nekem nagyon jól megmaradt a Noel születése. Igazából az a legboldogabb nap az életemben. Amikor megszültem, a Katalin volt az első, aki megfogta, ő még a szülőszobán is ott volt velem, szerintem ezért is ilyen szoros a kapcsoltunk. Mondhatni, ő nekem a pótanyukám. Ő az az ember az életemben, akit ha hajnali egykor felhívok, hogy gond van, akkor ő abban a minutumban ott van. Például most karácsonykor a Ricsi ránk rúgta az ajtót, fogtam a gyereket, ki akarta tépni a kezemből, megvert. Sikerült a Katát elérnem, és fél órán belül ott volt, hívta a rendőrséget, összepakoltunk, elvitt magához lakni. Azt mondta, hogy már vissza se mehetek, keres nekünk egy másik lakást.

K: Az az emlékem rólad, hogy te nagyon kiálltál magadért. Beleálltál a konfliktusokba a nevelőkkel és a lányokkal is. Mindig ilyen voltál?

Dzs: Igazából az életben mindig ki kellett álljak magamért, mert amikor egészen kicsi voltam, és bekerültem a gyermekotthonba, felettünk mindig voltak nagyobbak, hiába voltam én kilenc éves, nekem ott volt a három éves húgom, akit ugyanúgy bántott a tizenöt-tizenhat éves lány. Érte is igenis ki kellett álljak. Megtanultam az életben, hogy nem szabad csöndben leülni és lehajtani a fejedet, hanem igenis oda kell állni, és el kell mondani, ha te valamivel nem értesz egyet. Igen, ez a gyerekotthonba’, vagyis az anyaotthonba’ nagyon sokszor megvolt.

K: Drogozás, prostitúció, falcolás, amik sokszor megtörténnek a nevelőotthonosokkal. Te hogy kerülted ki?

Dzs: Amikor Noel a csecsemőotthonban volt, akkor igazából én is belecsúsztam a drogba, de én csak cigiztem, azt is csak azért, mert éjszakánként nem tudtam elaludni. Egész nap csak sírtam, nem ettem, nem ittam, és esténként elszívtam egy cigit, hogy legalább aludni tudjak. Viszont a Ricsi a speed-től kezdve, kokain, bogyó, mindent kipróbált. Persze volt olyan, hogy felkínálta, de engem ezek a dolgok sosem vonzottak. Én láttam anyát is, meg nekünk nagyon sokan a családból beleestek. Szóval előttem elég rossz példa volt. A füvet is abban a minutumban letettem, ahogy Noel hazajött, mert már nem voltam rászorulva.

   Igazából nemet tudtam mondani. Szerintem ez az emberek akaratától függ, hogy kinek mekkora az akarata. Illetve ez a prostitúció… hát, nem tudom, én ilyenben nem bírnék sose benne lenni, hogy a testemet áruljam tíz-húszezerekért. Ennél nekem nagyobb a – hogy is mondjam ezt – becsületem, többnek tartom ennél magam. A falcolás, abba én is belecsúsztam, nagyon kivoltam és igazából teljesen besokalltam, azért csináltam.

   Ha a fiam nem lenne, nem lenne ilyen céltudatos életem. Hanem mennék, buliznék, élném a kis életem, mint a mai fiatalok. Kicsapongó lennék, ismerem! A vérem is vinne, de így, hogy itt van a Noel, nekem már nincs úgymond jövőm és álmaim. Nekem egy álmom van, hogy neki szebb életet tudjak teremteni, mint ami nekem volt.

K: Mi az álmod? Mit akarsz neki megadni, és ebben hol vagy te?

Dzs: Először is le szeretnék vizsgázni, most járok egy OKJ-képzésre. Hogy fel tudjak mutatni neki is valamit, hogy nem vagyok iskolázatlan, nem buta az anyukája. Hogy előtte is legyen egy olyan cél, hogy igenis iskolába járni fontos és muszáj, hogy valamit elérj az életbe’. Sajnos nem tudtam letenni a szakmámat, mert teherbe estem, de jövő hónapban már vizsgázom. A vizsga után leteszem a jogsit. Utána még szeretnék több szakmát is, nemcsak egy eladóit, csak valami biztos pont kell, amiből ki tudok indulni. Gondolkodtam az óvónői szakmán, mert nagyon szeretem a gyerekeket. Abban úgy el tudnám magam képzelni. Vagy egy gyermeknevelői szakma, mer’ szerintem abba’ is nagyon jól tudnék teljesíteni, hiszen abban nőttem fel. Sok nevelő nem tudja átérezni az ottani gyerekeknek a helyzetét, és szerintem én nagy segítségükre lennék, mint aki már átélte ezeket a dolgokat. Amit a jövő hoz… de szeretnék még tanulni.

   Mindenképp szeretnék egy nagyobb lakást, ami tényleg az otthonunk lenne. Szeretném, hogy rendesen iskolába járjon Noel. Szeretném, hogy elérje azt, hogy sportoljon mellette. Biztos családi hátteret szeretnék neki biztosítani. És az lesz az én álmom, amikor meglesz a diplomája, a szakmája, és boldog lesz és egészséges.

K: Mi van most a gyerekelhelyezéssel?

Dzs: A Ricsinek semmiféleképpen nem fogják odaadni, mert többszörösen veszélyeztette. Fel is volt jelentve, nem egyszer, nem kétszer. Most lesz a végleges elhelyezési tárgyalásunk, és ott megkapom a Noel teljes felügyeleti jogát. A Ricsi nem viheti, nem hozhatja sehova sem. Szóval most erre várunk, hogy ez a papír nálunk legyen.

K: Mi van a szerelemmel?

Dzs: Szerelem? Hát, nem tudom. Szerintem szerelem, az nincs. Örökké tartó szerelem nagyon ritka, még talán nagyon régen volt, de a mai világban ritka… Van szerelem, de az a szerelem két emberről szól, a fiúnak is áldoznia kell. Észre kell venni azt, ha egy fiú mondjuk nem olyan az elején… Ha bánt, ott kell hagyni, amit én elrontottam. Szóval van szerelem, csak azt ki kell fogni.

   Egy nőt nem lehet elnyomni. Egyenlők vagyunk. Ha egy férfinak van véleménye, akkor igenis egy nőnek is lehet véleménye, és ezért nem kéne elítélni a másikat. Nekem Ricsi nagyon sok mindent megszabott. Nem sminkelhettem magam, nem vasalhattam a hajam, nem járhattam kozmetikushoz, fodrászhoz, körmöshöz. Nem vehettem fel semmi mást, csak egyberuhát, az is a térdem alá kellett érjen, amikor a családjába’ laktam. Igazából nem is beszélhettem senkivel rajta kívül, kivéve a lánytestvéreivel. Nagyon sok szabály volt tényleg.

   Noelnek semmit nem fogok ebből továbbadni. Meg fogom arra tanítani, hogy egy nővel hogyan kell bánni, hogy semmivel nem lejjebbvaló egy nő, mint ő, hiába férfi. Illetve meg fogom neki tanítani, hogy nem szabad megütni egy nőt, mert ha eljut addig, akkor az már az ő gyengesége. Ha nem tud egy nőre szóval hatni, akkor ott már a férfi a gyenge, nem pedig a nő. Mert egy erős férfi, akkor azt mondja, hogy fejezzük be, viszlát.

   Úgy vagyok vele, hogy a Noel most még nagyon picike, és most még minden figyelmem rá szeretném összpontosítani, és időm se lenne másra. Ha nem Noelt hurcolászom a bölcsibe, akkor épp tanulok, vagy takarítok és főzök. Szóval mást nem is szeretnék az életembe. Majd talán, ha Noel nagyobb lesz, és fel tudja fogni, és el tud fogadni valaki mást is mellettem, akkor talán igen, de most nincs is szükségem másra.

K: Van kedvenc zeneszámod?

Dzs: Küldöm majd neked. Ed Sheeran: Perfect, ez az.

K: A történeted és küzdelmes gyerekkorod el fogod mesélni Noelnek?

Dzs: Biztos. Mindenképp, amikor már nagyobb lesz, és úgy látom, hogy fel tudja fogni, akkor biztos el fogom neki mesélni. Mert én úgy tervezem, hogy nagyon jó életünk lesz, és tényleg meg fogok mindent teremteni, amire szüksége van. És igenis kell neki egy példa, hogy honnan hova jutottunk, hogy mindig van felfelé vezető út, akármilyen mélyen is legyen az ember.

K: Mit mondanál azoknak, akik most bent vannak az intézetben?

Dzs: Úgy érzem, hogy minden ember életében kell lenni egy célnak. Cél nélkül élni nem lehet. Vagy egy ember, aki miatt küzdeni szeretnének. Vannak nehéz idők, de túl kell vészelni, erősnek lenni és nem meghátrálni. Persze mindenki elgyengül egyszer, mindenkinek vannak rossz időszakai, de ki kell tartani amellett, amit akarsz… és akkor sikerülni fog. Nekem legalábbis így sikerült.

Vissza