Farkas Norbert
Vissza a főoldalra  

„Babar elmagyarázta Télapónak, hogy ezt a nagy utat a kiselefántok kedvéért

tette csak meg, akik szeretnék, ha Télapó nekik is vinne ajándékokat.

Télapó (…) azt mondta Babarnak, hogy aligha fog tudni éppen

az idén karácsony éjszakáján ellátogatni az elefántok országába.”

/Jean de Brunhoff: Babar és a Télapó/

 

 

 

 

 

Kérdező: Milyen zenét hallgatsz? Ki a kedvenc előadód?

 

Farkas Norbert: Mindenfajta zenét meghallgatok, egészen a ’90-es évektől 2020-ig. Általában azt szoktam csinálni, mikor hétvégente takarítok, bekapcsolom a rádiót vagy éppen a YouTube-ot. Vagy egyébként van úgy is, hogy reggelente zenét kapcsolok, hogy induljon be a nap. Aztán a napom egyik legjobb része, amikor a munkából hazajövök és ledobom a táskám. Ez azt is eredményezi, hogy a munkát letettem.

 

K: Van kedvenc könyved?

 

Norbert: Most van egy kedvenc. Bánki Györgynek van egy nagyon jó könyve: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról. Mert engem egyébként érdekel a pszichológia, és pont az egyik ügyfelem kapcsán kezdtem el olvasni, mert szerettem volna őt megérteni. Az ő működését, mert én még nem nagyon találkoztam ilyen nárcisztikus személyiséggel. Azért olvasom, mert fontos nekem, hogy ő hogyan működik.

 

K: Az mit jelent, hogy az ügyfeled? A családsegítőben?

 

N: Igen. Ők egy család, és a férfi itt a nárcisztikus.

 

K: Melyik a kedvenc állatod?

 

N: Én nagyon szeretem az elefántot. Ez azért is van, mert volt gyerekkoromban egy kedvenc mesém, a Babar, és akkor ott megszerettem az elefántot.

 

K: Hogy írnád le, milyen gyerekkorod volt?

 

N: Amikor megszülettem, még nem kerültem be állami gondoskodásba. Egészen négy hónapos koromig az anyukámnál voltam, idézőjelben nevelkedtem. Azt követően kerültem be csecsemőotthonba, mert koraszülött voltam, betegségem volt. Nem tudjuk, hogy ez mi volt mai napig sem. De ugye a betegség okán a háziorvos-kezelőorvos azt mondta, hogy mivel a szülők nem feltétlenül tudnak rólam gondoskodni, ezért a gyermek csecsemőotthoni elhelyezést javasolja.

 

K: Norbi, a mai napig nem tudod, hogy miért? Mi volt a betegség?

 

N: Én kérdeztem a szüleimet, ők azt mondták – de ez nem egy bizonyított dolog –, hogy valamilyen szívprobléma volt.

   Később nyilván megnézettem ezt a problémát, mert aggasztott, és azt mondta az ottani orvos, hogy valami szívbillen… valami volt. Valami kezdetleges akármi. Azt mondta, hogy ezzel nem kell orvoshoz járni, meg semmi. Hogy az akkori időben, ’92-ben hogy működött a rendszer, én ebbe nem látok bele. Nyilván összetettek az ilyen jellegű döntések, úgyhogy nem is akarom, nem is akartam utána bolygatni. De nem, nem derült ki, hogy most akkor miért kerültem be.

 

   Amikor bekerültem, akkor nagyon sokszor látogatott engem az édesapám és édesanyám. Viszont az volt a probléma, hogy csak egy üvegen keresztül láthattak, és egy idő után azt megunták, és azt mondták, hogy hát akkor semmi értelme, hogyha látom, de nem foghatom meg. Az nekik egy szívfájdalom. Utána abba is maradt ez a látogatás.

 

   Én bekerültem négy hónapos koromban, rá egy évre került be az öcsém. Ő meg tényleg lisztérzékeny volt, tejérzékeny, mindenféle betegsége volt, ma már egyébként nincsen. Több évig úgy voltunk egymás mellett, hogy nem is tudtunk egymásról.

   Azt is úgy tudtam meg, hogy van ikertesóm, hogy tizenegy éves koromban kaptam egy levelet Nikitől. Azt írta: „Szia! Niki vagyok, én vagyok az ikertestvéred, és neked is van anyukád, apukád meg testvéreid.” És elkezdte felsorolni, hogy kik azok. Ez a levél a mai napig megvan. Ő egész gyerekkora óta meg akart találni, ő tudott rólam, én nem tudtam róla. Bement a családsegítő szolgálatba, ott kért segítséget. Segítettek neki, közben anyát is bevonták ebbe az egészbe, és akkor végül eljöttek hozzánk. Mindenki zavarban volt, nem nagyon tudtuk ezt a helyzetet kezelni, nagyjából ennyi volt.

   Örültem neki nyilván. Hát, egy állami gondozott srác, aki egyébként nagyon szenzitív, érzékeny meg visszahúzódó, miről álmodik? Családról. Nagyon örültünk neki, még akkor is, ha nem ismertük őket, mert végre tudtuk azt, hogy van más testvér is, meg ott van az anyukánk. Később elmentünk hozzájuk, nekem az egy tök furcsa élmény volt. Nem abba’ a közegbe’ nőttem fel, és akkor én lebetegedtem. A környezetváltozás. Belázasodtam valami miatt, akárhányszor lementem, akkor betegedtem meg. Teljesen új környezet volt számomra, valószínűleg ez okozhatta a dolgokat.

   Nikivel mindig nagyon jókat beszélgettünk, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az első közös születésnapunkat tavaly ünnepeltük. Nagyon jól sikerült. Igen, furcsa, hogy ikertestvérek vagyunk, és az első közös a huszonhetedik születésnapunk, de továbbra is szoros a kapcsolatunk hál’ Istennek. Anyukámmal kéthavonta egyszer beszélünk telefonon. Apával abszolút semmi. Ő alkoholista, masszívan alkoholista, egy normális mondatot nem tud elmondani a telefonba, és mindig lebaszom: „Nem tudsz normálisan beszélni, nem kell nekünk beszélni sem telefonon, sem személyesen, úgyhogy én most le is teszem a telefont. Szia!” Lelkiismeret furdalás nélkül rá tudom nyomni a telefont. Nem érdekel. Öcsémmel is tartom a kapcsolatot, vele ritkábban. Vele nem alakult ki az, mint Nikivel… egy ilyen barátság. Ha van valami, megkeressük egymást.

 

   Én közben cseperedtem, csecsemőotthon után gyerekotthon – ugyanabban az intézményben. Tehát rengeteg csecsemő volt, együtt nőttünk föl, átalakult a csecsemőotthonból gyerekotthonná. Egy szobába’ voltunk vagy hatan.

   Én mindig tanultam. Én szerettem. Mindig volt sikerélmény, és egyébként a gyerekotthonban is volt sikerélményem. Az általános iskolában mindig mondták, hogy jaj, a Norbi milyen ügyes, jaj, a Norbika milyen okos.

   Később, tíz évesen átkerültünk lakásotthonba, ez ugye azt jelenti, hogy családias körülmények között neveltek. Tizenkét fős lakásotthonban négy nevelő, egy lakásotthon vezető volt. Bántalmazások sorozata kezdődött el, és általában mindig én kaptam az elsőt. Ha csoportos bántalmazás volt, ez úgy nézett ki, hogy sorba álltunk a tenyeresekért. Fakanállal történt, és ha elhúztad, akkor többet kaptál. Kinyújtottad a tenyered, és általában mi a reflex? Elhúzod a tenyered, mert az fáj. Volt, hogy eltört a fakanál. Ilyen mondatok hangoztak el: „Ne húzd el, mert többet kapsz!” Elhitették velünk azt, hogy ezt mi megérdemeljük. Hát, hogy te rossz vagy. Ha valaki nem tudott viselkedni az asztalnál, akkor mehetett be a szobájába kaja nélkül. Volt bántalmazás, nemcsak fakanállal, hanem ami kéznél volt: partvisnyél, papucs – ez a fehér papucs, ami nagyon vastag. Volt, hogy azért kaptam a nevelőtől, mert koszos volt a ruhám. Nem csak a Piroska néni csinálta, hanem a többi is, ki finomabban idézőjelben… Mindenkinek be kellett állni a sorba a nevelők közül, egy sem lehetett kivétel. Nyilván tudtuk, hogy kik azok a nevelők, akikkel lehet beszélni, akikkel meg lehet osztani történeteket, élményeket.

   Főleg általános iskolás koromban, még a gyerekotthonban én mindig-mindig ragaszkodtam egy nevelőhöz, és mindig elmentem a házába. Volt egy kutyája, akit nagyon szerettem, Csöpi. A gyerek mindig kötődni akar valahova, én is nyilván kötődni akartam valahogy, és kihez kötődjek, mint a nevelőnőhöz, aki ugye nevel. A lakásotthonban ez nem igazán történt meg, amikor már kilenc-tíz éves voltam. Ott aztán teljesen elszakították a történetet, amikor elkezdődött ez a bántalmazás.

 

   Nem mert senki jelezni. Akkor emeltem fel először a hangom, amikor találkoztam a gyerekjogi képviselővel. Azt hittem, meg fog minket menteni. Köszöntem, hogy csókolom, ön a gyerekjogi képviselő? Nyilván zavarba’ voltam nagyon, volt bennem egy félelem. Basszus, felnőttekben nem biztos, hogy lehet bízni. Ők mindig kijátszanak minket. Azt mondtam, hogy szoktak minket verni, meg bántani, amiket mondtam, hogy a lakásotthonban Piroska néni…

   Másnap kihívtak az ebédlőbe, ahol diskurált a vezetőség, és akkor megkérdezték tőlem: „Ki bántalmaz téged? Ki bántott?” És akkor tették a hülyét. Én meg egyedül, a kis Norbika… „Mit beszélsz, Norbika? Senki nem bántott téged. Valaki megvert?” Hát, tették a hülyét, és az lett a vége, hogy kuss. Tehát elnémítottak. Egész gyerekkoromban csalódtam, mert azt hittem, hogy a felnőttek jók. Hát, a gyerek mit higgyen? Hát, ők csak minket védenek, és kifejezetten a gyerekjogi képviselő is, de ebben nem lehetett megbízni. Aztán később lett egy másik gyerekjogi képviselő, aki tök pozitív volt, de a lényeg az, hogy egészen tizennyolc éves koromig senki nem mert szólni.

   Ahogy idősödtünk, úgy ezek a bántalmazások egyre csökkentek. Utána ugye már a nevelők se olyan bátrak, utána ezek a lelki bántalmazások voltak: ”Úgyis az utcán fogsz kikötni, a híd alatt fogsz lakni, nem fogsz elérni semmit az életben, anyád csak bedobott téged, nem fogod te semmire vinni.” Tehát folyton ezt hallod, hogy belőled nem lesz semmi, de ettől függetlenül mi van velem? Folyamatosan tanulok, sikereket sikerre halmozok.

 

K: Szegregált iskolába jártál az elején?

 

N: Az első osztályt cigánytelepen kezdtem egy szegregált intézményben, csak cigányok voltak az osztályban. Nyírbátorban egy cigánytelep közepén volt az iskola, és mi a gyerekotthonból jártunk az intézménybe. Már akkor is unatkoztam ezeken az órákon. Minden órán ugyanazokat vettük, de az osztályfőnököm mindig próbált olyan feladatokat adni, amivel fejleszt. És mindenki el volt ájulva – tök vicces egyébként –, hívták be a felsőbb tagozatos osztályfőnököket, hogy Norbi még csak nem tudom hányadik osztályos, de már olyan matematikai példákat meg tud oldani. „Gyertek már be, nézzétek meg! Itt előttük gyorsan oldjá’ már meg egy matematikai példát! Hát, nézzétek meg!” Fú, ez csak egy matek példa… és nekik olyan szenzáció volt, hogy egy szegregált iskolában egy cigánygyerek meg tud oldani egy ilyen feladatot. Egyébként nem egy bonyolult feladat volt. Szóval nem nagyon szokták megerőltetni magukat az ottani tanárok, általában ez a tendencia.

 

   Én szerettem iskolába járni, tök hülyén hangzik, de ott volt sikerélmény is. Mit akar a gyerek? Sikerélményeket, meg dicséretet, ösztönző szavakat. És akkor ez az iskola megszűnt. Azt hiszem, negyedikes-ötödikes lehettem. Na, akkor mi lesz az új iskola? Hát, egy újabb szegregált intézmény. Bekerültünk. Ott volt egy osztályfőnököm, aki felfigyelt rám, ő volt az első, aki tényleg azt mondta: „Norbi, te nem ide való vagy, te már régen-régen túl vagy ezeken a’ alap dolgokon. Senki nem vette észre ott a lakásotthonban?” És mondtam, hogy nem. Mert azt mondják, hogy Norbika csendes, visszahúzódó, alacsony kis cigánygyerek… hát, fogyatékos! Na, rám mondták, szóval megbélyegeztek. „Jó lesz az neki, úgy se lesz belőle semmi.” Akkor ez az osztályfőnök mondta, hogy egy másik iskolába kell járni, és az ő segítségével elmentünk szakértői bizottság elé. Ott fölmérték, megnézték az IQ-t, mindent, és nagyon-nagyon-nagyon jól sikerült ez a felmérés. Egyértelmű volt, hogy átmegyek egy másik iskolába.

 

   Két év alatt odáig fel tudtam tornázni magam, hogy közbe’ jártam azér’ versenyekre. Ilyen helyi tudáspróba, vagy nem is tudom, akkor minek nevezték. Aztán ott voltunk a nyolcadik osztályos ballagón, akkor mindenkit hívtak ki sorba, gratuláltak, kaptak oklevelet, mindenféle dicséretet. Engem, aki végig kitűnőként végeztem, dicséretes ötössel, nem hívtak ki. Néztem… jó, kicsit szomorú voltam. És akkor elkezdték mondani, hogy minden évben kiosztásra kerül az év tanulója cím… Ott derült ki, hogy idén én kapom meg. Baromi nagy meglepetés volt. Én lettem az év tanulója.

   Jött a középiskola. Informatika szakra mentem. Azt sem tudtam, mi akarok lenni, megmondom az őszintét. De egyébként tökre hasznomra vált. Hát, ugye a középiskola nem volt egy felhőtlen történet, mert közben elindultak olyan bírósági-rendőrségi eljárások, amik nem tették könnyűvé az érettségire való felkészülést.

 

   Ugyanis az történt, hogy amikor tizennyolc éves lettem, akkor jogszabály alapján utógondozó kirendelése szükséges. Én ezt meg is kaptam: a Zita nénit, mint utógondozót. Igazgatóhelyettes volt, de közben utógondozó is. Az utógondozó feladata, hogy segítse a fiatal felnőttet a nagykorúság után, hogy az ügyeit tudja intézni, satöbbi. Tizennyolc éves koromban a gyámhatósági folyószámla megszűnt. Négy hónapos koromtól egészen tizennyolc éves koromig felgyülemlett 1,3 millió családi pótlék. Ezt a pénzt át kell tenni egy másik számlára, saját számlára, amihez az intézménynek már nincsen köze.

   El is indultunk Zita nénivel a bankba, hogy akkor áttegyük, de ez nem történt meg, mert Zita néni ezt a pénzt elrakta a táskájába. Mondván: „Én most elmegyek szabadságra, jövő héten jövök, és berakjuk a pénzt. De ne aggódj, vigyázni fogok a pénzre!” Bíztam benne. Sajnos. Elvitte a pénzt. Visszajött a szabadságról, és akkor kérdeztem, Zita néni, akkor berakjuk a pénzt a bankba? „Ó, én már mindent elintéztem neked, Norbi. Már bent van a bankban, a neveden van.” Én ugye akkor nem tudtam, hogy a saját nevemre csak én tudok lekötni pénzt, más nem tud. Semmi tapasztalatom nem volt. Megmondom az őszintét, hogy még egy borítékot se tudtam megcímezni, egy levelet nem tudtam megírni, semmit, semmit. Ennek már tíz éve, és tényleg erre nem tanítják meg a fiatalt, és meg tudott vezetni, mint általában minden állami gondozottat meg lehet vezetni nagyon szépen: „Felnőtt vagyok, igazgatóhelyettes vagyok.”

   Úgy derült ki, hogy szükségem volt pénzre. Azt mondta, hogy azért nem tudunk hozzáférni, mert egy más névre kötötte le véletlenül. Farkas Róbert névre… Annyira elkezdett kamuzni. Ez már nagyon gyanús lett. Farkas Róbert!? Ne vicceljetek!

   Elmentem az összes bankba, az OTP, az Erste, minden, CIB bankba… Tök hülyének nézhettek egyébként a bankban, amikor odaálltam: „Kezit csókolom! Azt szeretném megkérdezni, hogy egyébként a saját nevemen van bankszámla?” Láttam a nőnek az arcát, néztek egymásra a kollegák. „Hát, nincs.” Na, ott derült ki számomra, hogy valami gond van. Felhívtam a Zita nénit, és mondtam neki, hogy van egy kis probléma. Végigjártam az összes bankot, sehol nincs a nevemen lekötve pénz. Erre tud valami magyarázatot adni? „Hát, Norbikám, én azt is mondhatom, hogy te a párnád alá tetted a pénzt.” Mondom, ezt most, hogy tetszik érteni?  „Miért? Nem így volt? Oda lett neked adva a pénz, nem?” Hát, mondom, nem, Zita néni! Akkor ott elvágta magát előttem, elindult a lavina.

   Na, kit hívjak fel? Hát, gyerekjogi képviselőhöz kellene fordulni, intézményvezetőhöz, vagy akárkihez, de senkiben nem bíztam. Az új gyerekjogi képviselő, Anna néni. Én voltam az első esete, akivel foglalkozott, és akkor mindent elmondtam a telefonba. Őszintén, de félve. Mondta, hogy találkozzunk. Eljött hozzám az intézménybe, és azt mondta, hogy együtt elmegyünk rendőrségi feljelentést tenni. Na, akkor megnyugodtam. Elindultak az eljárások, közben engem ugye mindenki utált, az egész intézmény. „Te feljelentetted Zita nénit, te rágalmazó!”

   Másokkal is ugyanezt megcsinálták, és ki is derült később, hogy Zita néni utógondozó ellátásában azért több érintett is van, nem csak Zita néni csinálta ezt rendszerszinten az intézményünkben. Nyírbátorban ez működik sajnos, illetve működött. Általában inkább a fogyatékkal élőket… akik azt se tudják, hogy mi a pénz. ”Jaj, gyere már, izé, írd má’ ezt itt gyorsan alá, és akkor mehetünk dolgunkra!” És akkor el is van intézve. Lelkiismeret nélkül.

 

   Megnyertem. Végül sok rendőrségi eljárás után a bíróság nekem adott igazat, és kötelezte az intézményt, a gyerekvédelmi intézményt, hogy fizesse ki a kárt. Ez úgy valósult meg, hogy az állam kifizette nekem, és az állam hajtja be az intézményen a dolgot. Zita nénit elítélték, viszont próbaidővel. Nem került börtönbe, mert közben született egy gyereke, három hónapos se volt a gyerek, szóval ezért nem.

 

   Közben felgöngyölődtek további esetek. Én írtam a feljegyzéseket arról, hogy miféle jogsértéseket meg bántalmazásokat követnek el. Nem beszélve az adománylopásokról, ami 2001-ben volt. Itt van előttem, hogy Tibi bácsi a nagy zsákokban mutatta a nekünk szánt ajándékot, adományokat. Mi hoztuk be és elkezdtek mosolyogni a felnőttek, nevelők: „Jaj, de milyen szép ajándékot kaptok majd!” Mi nyilván tudtuk, hogy ezeket el fogják lopni, és mindent kifigyeltünk. Mindent. Minden, minden eltűnt. Az egyik nevelő a szomszédba’ lakott, a gyerekotthon szomszédságában, és vitték át a rengeteg mindent. Volt olyan, hogy jöttek kocsival – a másik család –, és dobták be a nagy fekete zsákokat a csomagtartóba. Akkor azt mondta ez az Erzsike néni: „A szegények karácsonya.” Mármint, hogy nekünk. „Hát, hogy nincs. Ez a szegények karácsonya.” Rohadjon meg!

 

   Én felhívtam az intézményvezető figyelmét is: ismertessék a gyerekekkel a házirendet! Tudják azt, hogy mik a kötelezettségeik, mert ha tudják a kötelezettségeiket, akkor kevesebb esély van, hogy megszegik. Utána én nagyon központi szereplővé váltam a gyerekek szemében. Volt olyan, hogy lebasztam őket, ha valami hülyeséget csináltak. Azt mondtam, ha az van, hogy kettőre vissza kell érned, mert addig van kimenőd, akkor kettőre vissza kell menned. És hogyha beír a nevelő az üzenő-füzetbe, akkor az azér’ van, mert megszegted a szabályt. Tehát nem az volt, hogy mindenáron őket védeni, hanem ha ténylegesen olyan történik, ami nem jó, akkor kiálltam mellettük. Azt is kiderítettem, hogy nem kapják meg a zsebpénzüket, satöbbi, satöbbi. A fenntartóiknál meg mindenütt bepanaszoltam őket, és feljelentettek rágalmazásért. Itt jött képbe a TASZ, a Társaság a Szabadságjogokért, és ők képviseltek ebben az ügyben. Fölmentettek.

 

   Középiskolát szépen befejeztem, leérettségiztem. Közben megnyertem a pert is, és felvételiztem szociális munkára személyes indíttatásból. Pont azért, mert én szeretnék változást elérni. Akkor már a személyiségem is egy érettebb szintre ért. Felvettek az egyetemre szociális munka szakra. Tényleg nagyon-nagyon jól éreztem magam. Ott is jól tudtam szerepelni. TDK-kutatások, gyermekvédelem témában nagyon el tudtam merülni.

 

   Kinyílt a világ előttem, de én nem nyíltam meg a világnak. A zárkózottság az alaptermészetem. Egyszer megkérdezte egy újságíró barátom: „Hogyan tudtál elvonatkoztatni ezektől a dolgoktól, amik veled történtek, mert közben meg iszonyatosan nagy sikereket tudhatsz magad mögött?” Azt feleltem, hogy nem tudom.

   Az otthonban volt pszichológus. Nagyon imádtam pszichológushoz járni. Mai napig járnék, csak ugye drága. Annyira szeretek pszichológussal beszélgetni, mert azért ezeket a lelki traumákat fel kellett dolgozni. Felnőtt fejjel be kellett látni, hogy kell, hogy pszichológushoz járjak, mert szociális munkásként nem tudok segíteni, hogyha még mindig a saját bajommal vagyok elfoglalva.

 

K: Szerelem?

 

N: Nem volt szerelmem, de voltam szerelmes. Szokták mondani, hogy sose tudni, hogy mire gondolsz. Szokták ezt mondani, mindig van valami a tekintetben, hogy vajon mire gondol. Már úgy neveztek engem az általános iskolában, a szegregált intézményben, hogy csillagszemű juhász. Mindig így neveztek, erre emlékszem.

 

K: Mi neked a siker?

 

N: Amit én sikerként élek meg, az az, hogy sikerült megszereznem a diplomám az alapképzésben, és hogy felvettek az ELTÉ-re. Nem kérdés, hogy be is fogom fejezni. Szociális munkát is úgy kezdtem el, hogy nem szociális munkás szeretnék lenni, hanem hogy szociális munkás leszek. Tehát én így indultam neki.

   Ha megírok egy jó dolgozatot, nekem az is siker, vagy ha egy régi konfliktusos kapcsolatot helyére tudok hozni – mert azt gondolom, hogy fontosak az emberi kapcsolatok, barátságok –, én azt is sikerként éltem meg. Hogy dolgoztam projektvezetőként, és tudtam vezető is lenni. Soha nem gondoltam volna, hogy vezető tudok lenni, hogy én koordinálni, irányítani a dolgokat… és igen, erre is képes vagyok. Sok képesség akkor mutatkozik meg, amikor kipróbálod.

  

   Azt is megtanultam az egyetem alatt, hogy tudni kell nemet mondani. Mert én nagyon nehezen mondtam nemet régebben. Neked jogod van ahhoz, hogy nem, én ezt nem akarom. Merthogy az állami gondoskodásban élő gyerek, az olyan a nevelők szemszögéből, mint a birka, hogy terelgetni kell. „Ne kérdezz, ne kérdezz, majd én megmondom neked, hogy mit kell csinálni!”

   A másik dolog, ami fontos, hogy elmondja az ember a véleményét. Mindig azt mondom az állami gondozott gyerekeknek, hogy merj kiállni.

 

K: Zuglóban dolgozol, ELTÉ-s vagy. Tudsz hol lakni most?

 

N: Vidéki srácként Budapestre feljönni, az fura volt. Jaj, Budapest, olyan nagy, nagyon sok az ember, meg bunkók – ugye a sztereotípia ez. Én nagyon-nagyon jól érzem magam itt Pesten, tökre megtaláltam a számításaimat. Hála Istennek jól tudok alkalmazkodni. Az egyik haveromhoz, egy gyerekkori barátomhoz költöztem, akivel együtt nevelkedtünk.

   Az esélytelenek nyugalmával jöttem, azt sem tudtam, mi lesz, de tudtam azt, hogy megoldom. És képzeld el, hogy nem kellett két hét, és minden sikerült. Lakás, munkahely, minden. Tényleg. A TASZ meghirdette az első szabad díjat, és a közönségdíjasa lettem. 2019-ben a TASZ szabad ember közönségdíjasa. Úgyhogy vannak sikerek.

 

K: Bántalmazott nőknek is segítesz?

 

N: Igen, vannak menekítések. Amikor bántalmazó kapcsolatról beszélünk, amikor az anyukákat vinni kell, vagy menekíteni kell, valami más helyet keresni, és abból a közegből ki kell őket emelni, és tudatosítani kell bennük azt, hogy ez nem jó. Sok esetben tudják, hogy ez nem jó, de elkezdik magukat hibáztatni. „Bennem volt a hiba. Lehet, hogy meg sem érdemlem ezt a férfit.” Ez az áldozatszerep, és tudatosítani kell bennük, hogyha nem cselekszik, ha nem áll a sarkára, akkor ki kell emelnünk a gyereket. Általában ez a szó varázsszóként szokott hatni az anyákra. De van, amikor nincs gondolkozás. Ha baj van, akkor elindulok egyedül vagy a kolléganőmmel – mert már van gyakornokom is –, mondom az ügyfélnek, az anyukának, hogy pakoljon össze, indulunk. Nincs mérlegelési lehetőség, krízis van, azonnal intézkedni kell. Ilyenkor hívjuk az OKIT-ot – Országos Kríziskezelő Központ –, és azonnal menekítést tudnak biztosítani.

 

K: Félelmek?

 

N: Gyerekként attól féltem, hogy remélem, holnap nem fogok kapni. Felnőttként pedig, hogy ne legyek bizonytalanságban.

 

K: Család?

 

N: Mindig vágytam rá, hogy legyen családom. Az állami gondozottak mindig szokták mondani, és ezt mondom én is: ha nekem gyerekem lesz, akkor szeretném neki megadni azt, ami nekem nem adatott meg. Arra szoktak gondolni az emberek, hogy majd veszünk neki ajándékot, vagy nem tudom. De egyszerű a fogalom: szeretetet adni. Azt gondolom, minden emberben van szeretet, és ez nem tanulás kérdése, hogy átvette a mintát vagy nem. Ha van szeretet, akkor ott nincs probléma. Nekem vannak olyan ismerőseim, akik állami gondoskodásban voltak, és nagyon szépen nevelik a gyerekeiket. Úgyhogy nem egy lehetetlen küldetés.

   De ki tudja, lehet az is, hogy nem lesz családom… fogalmam sincs. Nekem nem egy célkitűzés, hogy nekem mindenképpen gyerek kell. Ha ez így létrejön, annak nagyon örülök, de nem ragaszkodom hozzá. Ha lesz, lesz, ha nem, nem. Így is annyi családdal foglalkozom, nekem nagyon sok családom van.

 

K: Mit üzensz…?

 

N: Egyszer volt egy álmom. Akkor már nem Nyírbátorban laktam az intézetben, hanem Debrecenben, de mindig Nyírbátorról álmodtam. És egyszer a Vasvári Pál utcán találtam magam. Megyek kifelé, sétálok ott arra, hogy megyek vissza a lakásotthonba. Sétálok, és olyan ismerős, aki ott megy fiatalember. Bocsánat, inkább kisfiú! Kisfiú volt. Sétál, nézem, és képzeld el, hogy én magamat láttam. Tehát találkoztam önmagammal az álmomban. Ő épp a szomszédba ment a másik lakásotthonba – egymás mellett volt két lakásotthon. Emlékszem, próbáltam megszólítani, beszélgetni vele, nem nagyon sikerült, de figyelmeztetni akartam. Mert én már tudtam felnőttként, hogy rá mi fog várni.

   Azt akartam neki mondani, hogy nagyon erős vagy, de nagyon készülj fel, nagyon sok támogatód lesz, nagyon sok barátod, és nagyon sokan fognak szeretni, de közben egy harcot kell majd megvívnod! Vigyázzon, ne adja fel, tartson ki!

 

Vissza