Kérdező: Van-e kedvenc könyved vagy filmed, és ha igen, mi az?

Bakos Erna: Filmben A szív bajnokai, és a kedvenc könyvem az Áttörés a sötétségen, Frank Edward Peretti. Nagyon jó könyv a szellemvilág harcáról. A látható és láthatatlan világok harcáról. Ajánlom, mert izgalmas, cselekménydús, abszolút jól bemutatja, hogy amit mi látunk és tapasztalunk, amögött a láthatatlan dolgok hogyan zajlanak. Én hívő keresztény ember vagyok, a Hit Gyülekezetébe tartozom, oda tértem meg, oda járok. Hiszem, hogy ez valóban így működik.

K: Mióta vagy hívő, mióta tartod magadat hívő embernek?

Erna: Tíz éve, hogy megtértem, de mindig hívő embernek tartottam magam. Hogy a dolgok, amiken én keresztülmentem gyerekként, fiatalként, azok véletlenül megtörténtek – vagy rosszul, vagy jól –, és nem volt ráható erő, azt nem tudtam elfogadni. Hogy csak úgy megtörténik. A másik, amit mindig éreztem, hogy kell, hogy legyen odafent valaki, valami, bárki, aki vigyáz rám, mert ember legyen a talpán, aki ezt túléli, és ép ésszel átvészeli, amik történtek anno velem. Aztán a férjem által találkoztam Jézussal meg az Ő szeretetével, és ismertem meg azt, hogy ki is az, aki onnan fentről vigyáz rám. Nagyon-nagyon pozitívan változott ennek hatására az életem, én úgy gondolom.

   Igazából mondhatni, hogy normális családba születtem. Egy szem gyereke voltam édesanyámnak, édesapámnak. Ami nagy hiba volt idézőjelben, hogy anyukám csak tizenhét éves volt, amikor én megszülettem. Ő maga is még gyerek, és abszolút nem volt felkészülve az anyaságra. Mai napig nincs egyébként. Én most vagyok harmincöt éves, édesanyám ugye tizenhéttel több, és a mai napig nincsenek anyai érzései. Van három gyönyörű unokája, és nem érdeklik őt. Én ismerem őt, tudom, hogy ki az, de nem beszélünk egymással.

   Ha minden igaz, akkor van egy szakács papírja édesanyámnak. De egyébként mind a két szülőm – anyukám is, apukám is – villamosvezető volt. Amikor fél éves voltam, akkor Pestre kerültünk. Édesapám a négyes-hatos villamoson dolgozott, az anyagi szempontból jól fizető vonalnak számított. Édesanyám negyvenhetes-negyvenkilences villamoson volt, tehát igazából jó vonal mind a kettő. Édesapám esztergályos volt, a villamos vezetés előtt pedig mozdonyvezető. Mindig is egy maximalista ember volt, bármiről legyen szó.

   Édesanyám viszont felelőtlen, link hozzáállással lépett bele ebbe a házasságba. Menekült ő is a családja elől. A szülei elváltak, az édesanyja újra férjhez ment. Szóval innen indul igazából ez a sztori. Anyunak nem voltak megfelelő ösztönei, nem alakultak ki benne. Úgyhogy három hónapos voltam, amikor először otthagyott minket, mert ő szerelmes lett másba. Ráadásul úgy, hogy engem még szoptatni kellett volna. Hazaállított állítólag édesanyám az akkori otthonunkba egy férfival, és közölte, hogy ő szerelmes és elmegy. Apu segített neki összepakolni bőröndökbe, és anyu elment az úriemberrel. Akkor apu utána gondolkodott, hogy hoppá, hát itt vagyok én is. Valamit kéne velem kezdeni, ő nem tud megszoptatni, úgyhogy anyu után ment, és megkérdezte, hogy nem felejtett-e valamit a lakásban. Édesanyám állítólag kipakolta a bőröndöket, hogy vajon mit hagyott otthon. Ennyire nem voltak anyai ösztönök nála. Abszolút eszében nem volt, hogy van egy lánya. Ez volt az első ilyen alkalom. Akkor végül engem is magukhoz vettek. Egy napig bírta az akkori választottja, hogy én is ott vagyok, akkor vissza apához… és ilyen lóti-futi izé volt állandóan. Hol volt, hol nem volt édesanyám.

   Három éves voltam, amikor intézetbe adott először. Nem tudom, hogy ez akkor hogy működött. Amit tudok, hogy az apai nagymamám-nagypapám vett magához. Karácsonyra hazaengedtek a nagyszüleimhez, és a nagyszüleim tudták elintézni, hogy már nem kellett visszavinniük az ünnepek után az intézetbe.

   Utána megint valahogy összeállt apa, anya meg én. Amire emlékszem, hogy édesanyám sokszor ivott, sokszor nem foglalkozott velem, sokszor megvert. Elég negatív emlékeim vannak róla. Akkor már szüleim fasírtban voltak, nagyon sokat bántották egymást, és egyszer csak édesanyám megfogott engem, felmentünk Pestre. Ott aludtunk három napig az albertirsai munkás vécében. Két piros, régi vasszék volt nekem összetolva, és én ott aludtam három napot. Akkor utána anyu meg apu megint együtt… Ekkor volt a második osztály, oda jártam Budafokra a zenei suliba. Jártam csellózni, nagyon szerettem a zenét, ez ugye a mai napig megvan. De folyamatosan ez a macska-egér játék a szüleim között. Igazából anyunál folyamatosan ez ment: hónapokra lelépek, majd valamikor jelentkezem. Csak édesapám – mivel maximalista – nem tudta elképzelni azt, hogy ő egyedül neveljen engem. Ő egy jámbor ember volt, egy nagyon-nagyon tiszteletreméltó ember emléke van bennem édesapámról. Ő meghalt hét éve.

   Tizenegy éves voltam, amikor a zárt osztályról kiengedték édesanyámat… Bekerült, idegösszeroppanást mondtak, hogy ez volt a baja. Ott összeismerkedett valakivel. Úgyhogy anyu megjelent azzal az úriemberrel, hogy a holmiját szeretné elvinni. A lényeg, hogy én beengedtem őket. Édesapám dolgozott. Pakoltak és egyszer csak elém állt: „Velem jössz vagy apáddal maradsz?” Hát, néztem, mint borjú az új kapura. Igazából nem tudom miért, de velük mentem. Olyan szinten képes volt befolyásolni és leuralni az elmémet. Kemecsére mentünk az akkori párjának a szüleihez, ahol szintén sikerült magunkat megutáltatni. Az alkohol az nagyon-nagyon nagy úr ilyen szempontból. Akkor mentünk albérletbe. Bocsánat, előtte még nagymamáméknál Kunhegyesen… de ezt mindig elfelejtem, mert ugye ott is megcsinálták a balhét, az anyai nagymamámnál. Ott is megutáltatták magukat, onnan is menni kellett. Folyamatosan vándoroltam.

   Amikor Kemecsén voltunk, nem voltak otthon a párjával az albérletben, és én összepakoltam és elindultam tizenegy évesen, hogy akkor én megyek. Nem jutottam messzire, mert az akkori osztálytársamék látták, hogy nagy pakkal egyedül közlekedem ott a… már fogalmam sincs, hogy merre jártam. Rendőrséget hívtak, édesanyámat értesítették, és eljátszotta, hogy Úristen, azt sem tudta, hogy velem mi van, és nem érti, és zokogott, hogy mi lesz vele, hogyha velem történik valami, ez valami tinédzser izé lehet, butaság vagy ilyesmi. Aznap este hazamentünk az albérletbe, ha az élettársa nem fogja meg, akkor valószínűnek tartom, hogy intenzív osztály minimum – olyan szinten meg akart verni. Hozzáteszem, hogy ez folyamatos volt. Nagyon sokat bántott ok nélkül. Nagyon erősen. Nem csak az, hogy megpofozott… mert olyan kedve volt, ettől volt brutál. Volt olyan, hogy hosszú-hosszú percekig ököllel a tüdőmet, az egész testemet csak ütötte-ütötte. Egyszerűen nem tudtam sosem, hogy miért.

   Másnap reggel Kemecséről vonattal Demecserbe vittek keresztanyámhoz, ott már nem volt annyi édesanyámban, hogy egészen a kapuig kísérjen, hanem csak távolról közölte: „Takarodj!” Én meg odasétáltam keresztanyumékhoz és becsengettem. Keresztanyu nézett is egy nagyot, hogy mit keresek én ott iskola időszakban tök egyedül.

   Miután anyu kirakott keresztanyumnál, édesapám nem tudott magához venni, ezért elvitt a nagybátyámékhoz Nyírpazonyba. Az ötödik osztályt ott jártam ki. A nagybátyáméknál csak az alkohol, a fürdőszoba hiánya, a pénztelenség, valamint az osztálytársak kegyetlensége volt jelen az életembe’. Az volt a legrosszabb időszak az összes közül, merthogy se anyám, se apám. Édesapám ugye dolgozott, munkásszállón lakott, nem tudott velem nagyon mit kezdeni. Amikor tudott, meglátogatott. Támogatni hiába támogatott anyagilag, azt a kis zsebpénzt is elvették tőlem a nagybátyámék, úgyhogy nyári cipőben jártam télvíz idején. Öt kilométer a suliig, brutális volt. Kék monoklival mentem a suliba, mert nagybátyám részegen behúzott egyet. A suliba’ csúfoltak, megvártak és a focipályán összevertek. Úgyhogy azt mondtam, ez a poklok pokla, ettől lejjebb nincs, és ezt ember nem éli túl. Ahogy vége lett az iskolának, apa visszavitt keresztanyuékhoz. Ottmaradtam, mint Hamupipőke. „Ezt csináld, azt csináld, és csend a neved!” Embert próbáló időszak volt.

K: Ilyen körülmények között hogy tudtad a tanulmányaidat folytatni?

E: A tanulás jól ment, a csellót, azt nem tudtam folytatni, de nagyon jól tanultam igazából. 4,8-as átlag folyamatosan megvolt, de tényleg nagyon hálás vagyok keresztanyukámnak, hogy erre odafigyelt, hogy a suli az fontos.

   Miután meghalt keresztanyukámnak az anyósa, nem nagyon volt már semmi, ami Demecserbe kösse őket. Beköltöztünk Nyíregyházára, és én már tizennégy évesen visszaéltem azzal, hogy te nem vagy az anyám, és miért így, meg miért úgy. Ő ugye folyamatosan: „Ezt csináld, azt csináld!” Az iskolában tudtak mindent, látták, hogy ma pofonnal indult a reggel, most kikaptam, most megvert a keresztanyu… mert ő is ugye a bántalmazás híve, a testi fenyítés híve, úgyhogy tőle is kaptam rendesen. Az iskolának az igazgatója meg Nyírszőlőben az átmeneti otthon igazgatója nyolcadik osztályban elrendezték nekem, hogy van helyem, várnak, amikor csak akarok, menjek, segítenek. Pont a tizenötödik születésnapomon, 2000. július 15-én reggel felkeltem, cipőt húztam és elindultam, hogy akkor én most megyek. Jött az osztályfőnök értem és kivitt Szőlősre. Az átmeneti otthonba bekerültem. Ott indultam neki a gimnáziumnak. Nem nagyon van más, aki magától úgy dönt, hogy bemegy az állami gondozásba... Hozzáteszem, hogy keresztanyukámmal rendeződtek a dolgok, mai napig jó kapcsolatban vagyunk, a régi sérelmeket kitárgyaltuk és kölcsönösen megbocsájtottunk egymásnak. Elfelejtettük, volt, elmúlt.

   Igazából a gimnáziumi felvételim is sikeres volt. Felvettek országos szinten a nyolcadik legjobb gimnáziumba, a Krúdy Gyula Gimnáziumba Nyíregyházán. Erre különösen büszke vagyok, mert ez annak az eredménye, hogy tényleg tanultam, meg annak az eredménye, hogy keresztanyu ütött-vágott a tanulásért, tényleg. Úgy mentem el első nap a Krúdyba, hogy egyrészt biztos, hogy a homlokomra van írva, hogy én állami gondozott vagyok, ez ezer százalék. Másrészt megláttam harminckilenc osztálytársamat. Már volt, aki ki volt sminkelve, műkörme volt, mindenkin azt láttam, hogy tehetős családjuk van, szüleik vannak, milyen jó nekik. Én meg itt vagyok szerencsétlen állami gondozott, én be se fogok járni a suliba. Úgyhogy elég sokat hiányoztam a gimnáziumból.

   Igazi barátaim sosem voltak. Én olyan vagyok, mint édesapám ebből a szempontból. Mindenkinek mindenre igent mondtam, csak barátkozzon velem. Hosszú folyamat volt megtanulni, hogy nem szerethet mindenki, nem kell, hogy szeressen mindenki, nem kell mindenkinek megfelelnem. Amikor nem mentem suliba, általában elmentem kávézókba, ültem egy pohár kávé mellett és verset írtam. Van vagy száz ilyen versem, ami abban az időszakban íródott. Az irodalmat meg a történelmet mindig nagyon szerettem. Abban az időszakban József Attila Kései siratója volt az első komoly vers, amit megtanultam a Himnusz után. József Attilát nagyon szerettem, Petőfi, Radnóti, ezek a nagyon melankolikus és negatív hangvételű versek tetszettek.

   Volt egy-két stiklim, megmondom őszintén. Pont ebből kifolyólag, hogy nagyon befolyásolható voltam meg naiv. Nagyon naiv. Annyira tudtak az orromnál fogva vezetni, hogy az valami hihetetlen. Lopás... Az egyik lakótársam a lakóotthonból a Skálában volt gyakorlaton, ruházati eladónak tanult. Ő vett rá, hogy menjek be és hozzak ki egy ruhát. Persze fény derült rá. Egy év próbaidővel, pártfogói felügyelettel megúsztam az egészet. Akkor azt mondtam, Úristen, ezt nem, én nem akarok olyan lenni, mint anyu. Ezzel mindig küszködtem, hogy édesanyám volt ilyen, hogy lopott, csalt, hazudott. A mai napig bennem van, hogy én nem akarok ilyen lenni. Ez a próbaidő eléggé fejbekólintott, úgyhogy utána sikeresen leérettségiztem. És felvételt nyertem a Nyíregyházi Főiskolára ének-zene-hittan tagozatra.

K: Ugorjunk vissza picit! A kísértések, amik voltak neked az elején – az iskola mellé járni, vagy picit rossz társaságba keveredni –, ezekből magadtól kikeveredtél, vagy ez a megtéréseddel van kapcsolatban? Annyira könnyen és annyira gyorsan lehet elindulni a lejtőn, te hogy tudtál megállni mégis?

E: Mindig fontos volt számomra, hogy mások mit gondolnak rólam, hogy jó benyomást keltsek. Hihetetlen szégyent éreztem, amikor kiderültek ilyenek, hogy például a Skálából elloptam azt a ruhát, és voltak ilyen húzásaim abban az időszakban a lakásotthonba’. A társaság, akikkel együtt laktam nagyon cifra volt. A szobatársaim, a két lány, akikkel egy szobában laktam, ők voltak a pozitív példák, ők voltak, akik engem is húztak pozitív irányba. Hogy márpedig oda kell figyelni a dolgokra, és nem lehet stikliket csinálni, meg ilyenek. Viszont a több lány, akik bele is vittek ezekbe a hülyeségekbe, ők nagyon nagy hatással voltak rám. Befolyásoltak.

   Első osztályban megbuktam matematikából félévkor, és az osztályfőnököm egy olyan szöveget eresztett el ott az osztály előtt, hogy sült rólam a bőr. „Olyan akarsz lenni, mint anyádék? Hajléktalan akarsz lenni? Utcára akarsz kerülni? Mert ha így folytatod, akkor az leszel.” Sorban mindezek a dolgok hatottak rám, és mindig igyekeztem inkább jó lenni, mint rossz.

   Meg ez a hozzáállás nálam, hogy megfelelni. Minden áron megfelelni és pozitív visszacsatolást kapni arról, hogy jól csináltam. Még egy egyszerű mosogatáshoz is arra volt szükségem, hogy ezt most valaki megdicsérje. Tudod, amikor évekig azt szajkózzák neked a szülők, vagy akik nevelnek, ugye a keresztanyám is, hogy te hülye vagy, te nem értesz semmihez, te kolonc vagy, te felesleges vagy, akkor egy idő után elhiszed. Ez volt beleivódva a belsőmbe, a lelkembe, hogy minek születtem meg... és állandóan próbáltam a szeretetet elnyerni.

   Amikor elkezdtem pozitív irányba változni, és összeszedni magam, akkor elkezdtem nemet mondani azoknak a lakótársaknak, akik a hülyeségbe akartak belevinni. Ekkor megfenyegettek, a buszmegállótól hazáig vertek, satöbbi. Zavarta őket az, hogy én megpróbálok kitörni. Addig mindent engedtem, mindenre igent mondtam. „Erna, adj már egy cigit! Erna ez, Erna az... ezt csináld, azt csináld!” Mindenre igent mondtam, csak hogy elfogadjanak, kedveljenek és szeressenek. És amikor megtörtént ez az első nem, és ők megvertek, onnantól kezdve éreztem azt, hogy kell, hogy ne ide tartozzak. Ne legyek olyan, mint ők. Ne legyek olyan, mint anyu. Ez volt az a pont, amikor valami átbillent bennem.

K: Szerelmes típus voltál?

E: Én a reménytelenül szerelmes típus voltam. Hozzáteszem így mellékesen, hogy nekem ez a második házasságom. Én nyári munkát vállaltam suli mellett, meg elkezdtem tényleg összeszedni magam anyagilag is. Ugye nem sok mindent adnak azért a lakásotthonban az állami gondozottaknak. Van, aki azt hiszi, hogy hú, ha állami gondozott, akkor habzsi-dőzsi, tejbe-vaj. A másik véglet, aki azt gondolja, hogy akkor én leprás vagyok. Tehát elkezdtem dolgozni és találkoztam az első férjemmel. Első látásra – nálam – szerelem. Egy öt évvel idősebb srác. Én dinnyét árultam nyári munkában, ő meg arra járt el minden nap, és egyszer csak odajött és megszólított. Nekem akkor nagyon romantikusnak tűnt, és végtelenül szerelmes voltam. Hihetetlen volt, rózsaszín köd meg miegymás.

   Elkezdtem a főiskolát, mellette randiztunk ezzel a sráccal. Az akkori törvények szerint, aki bizonyos időt eltölt állami gondozásban, a rendszerben tartós nevelésben, annak jár három év eltöltött idő miatt majdnem egymillió, öt év után meg másfélmillió. Akkor mi úgy gondoltuk, hogy ezt önerőnek felhasználjuk, veszünk valahol itt, Nyíregyen egy panellakást. Az utolsó dolog, ami hiányzott ehhez, hogy össze kell házasodnunk, merthogy így adják csak ezt a pénzt. És mi összeházasodtunk. Öt perc alatt összeadtak minket két tanú jelenlétében. Ennyi volt az első esküvőm.

   Mindenki mondta egyébként, hogy hülye vagyok, még a szeme sem áll jól a srácnak, nehogy hozzámenjek. Ettől függetlenül akkor is azt mondtam, hogy nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak. Úgyhogy mondom, öt nap alatt elrendeztük az esküvőt, összeházasodtunk, és másfél hét után közölte velünk a gyámhivatal, hogy egy kanyi fillért nem kapok. Nem vagyok rá jogosult, mert nem kerültem be a rendszerbe hivatalosan állami gondozásba. Az, hogy gyámom volt a keresztanyám, az, hogy átmeneti otthonban voltam, ez mind semmit sem ért. Ez nem számított, mert a szüleim szülői felügyeleti jogát még akkor nem vették el, nem szüntették meg, csak szüneteltették. Úgyhogy így nem kaptam egy forintot sem.

   Ahogy megvolt az esküvő, engem másnap kiraktak a lakásotthonból. Közölték velem, hogy férjes asszonyként már nem vagyok állami gondozott, mert van, aki eltartson. Úgyhogy mentünk albérletbe. Nekem muszáj volt beállnom dolgozni, hogy meg tudjunk élni. A sulit, azt így abszolút abbahagytam, nem csináltam tovább. A drága férjem fél év után – de szerintem már hamarabb – megcsalt. Én azt mondtam, hogy mindent eltűrök, de ezt nem. Úgyhogy fél év házasságunk volt, akkor beadtam a válópert, elváltunk, és ez a fejezet így ennyi volt. Májusban volt az esküvőnk, októberben adtam be a válókeresetet, januárban pedig ki is mondták a válást. Nem volt közös vagyon, nem volt közös gyerek, ebből kifolyólag nagyon egyszerű volt. Egy tárgyaláson kellett megjelenni.

   Én mindig azt mondtam, hogy ha én egyszer kimondtam, hogy igen, akkor az igen. Én nem vagyok hajlandó elválni. Hozzáteszem, édesanyám az ötödik férjét fogyasztotta az elmúlt időszakban... Én kitartok a végsőkig, de a megcsalást, azt nem tudom elfogadni. Főleg így, hogy nem volt se bocsánatkérés, se semmi az első férjem részéről. Ő abszolút nem gondolta azt, hogy ez bűn lenne.

   Egy hónapig laktam még ott, és decemberben édesanyám meg az akkori férje segítségével felköltöztem Pestre. Mert én abszolút összeomlottam. Én azt mondtam, hogy Nyíregyházán nem tudok maradni. És két évig Pesten laktam. Dolgoztam. Ahogy felkerültem Pestre egy hétig egy mentőállomást takarítottam, mert ezt anyám rendezte nekem, meg az albérletet is, ahova mentem, ebben ő segített. Aztán találtam egy éttermet Budapesten az első kerületben, a Don Francesco Pizzériát, oda mentem dolgozni. Pár hónap múlva vakbélgyulladás miatt kórházba kerültem, kivették a vakbelem. Két hetet maradtam otthon a hat hét helyett táppénzen, hogy meg tudjak élni. Visszamentem dolgozni, de abban a pillanatban fel is mondtam, mert olyan bért akartak tőlem levonni, amit egyébként nem fizettek, úgyhogy azt otthagytam.

   Egyébként amíg meg nem tértem, a munkahelyeimmel mindig gondjaim voltak. Elmentem dolgozni, csináltam, amit kellett, de valahogy mindig volt valami, ami miatt otthagytam. Vagy a főnök akart velem kikezdeni, bunkó volt, vagy a fizetést nem úgy adták, vagy a beosztás…

   Pesten találtam egy párt, volt egy abortuszom, és másfél év után felbontottam az eljegyzésünket. Akkor úgy döntöttünk, hogy nem tartjuk meg, mert nem vagyunk alkalmasak, nem vagyunk rá készen anyagilag és akárhogy. De nem tudtuk feldolgozni, sem ő, sem én, és nem tudtuk megbeszélni, mind a ketten befele fordultunk. Úgyhogy szétmentünk. Visszajöttem Nyíregyházára. Azt hozzáteszem, hogy nekem mindig szükségem volt valakire ugyanúgy, mint anyámnak, hogy legyen társa, legyen mellette valaki. Ez nálam is megvolt. Nehezen bírtam egyedül maradni, társ nélkül. Mindig belemenekültem kapcsolatokba. Akkor nagyon össze voltam törve. Megint az az életérzés, hogy én senkinek nem kellek, én semmit nem érek, én hülye vagyok, én szar vagyok, én semmi nem vagyok. A béka feneke alatt voltam.

   Minden nap amellett, hogy dolgoztam, bejártam a városba, egy karaoke bárba. Az nekem ilyen létfenntartó valami volt akkoriban még. Ma már Isten kegyelme az, ami megtart engem. De akkor ott énekeltem meg elvoltam egy üveg kóla mellett. Szerintem hülyének néztek már a pultos csajok, minden este ott voltam és énekeltem. Eddát, meg mikor mi jött. De első körben Edda-függő voltam, az volt a favorit. Ja, meg P. Mobil. Azért lényeges a karaoke, mert ott ismertem meg a férjemet. Májusban tizenhárom éve lesz. Én ott naplót írtam, amikor nem nálam volt a mikrofon, amikor hozzám került a mikrofon, akkor énekeltem. És megjelent a férjem egy társasággal, és én nem foglalkoztam vele, csak ott állt a helynek a közepén, mikrofonnal a kezében, nézte a monitort bárgyún, hogy Úristen, mi ez, neki most énekelni kell… de ő nem akar énekelni. Ő utálja a karaoke-t egyébként. Állt ott a férjem, és nem volt ott más rajtunk kívül. Én ültem az egyik asztalnál meg ők, az ő baráti társaságuk. Már megy a zene, már énekelni kellene, de ő nem énekel. Rám nézett és nyújtotta a mikrofont. Felugrottam, mikforon át hozzám, elénekeltem a dalt: Bye-bye lány. Elénekeltem ezt a dalt, visszaadtam a mikrofont, leültem a helyemre, nem is foglalkoztam vele.

   Majd egyszer csak felnézek, ott áll mellettem: „Ne haragudj, leülhetek?” Mondom, üljél. És ahogy leült oda Csabi mellém, elkezdett beszélni nekem Istenről. Nekem, aki azt gondolta, hogy én senki vagyok, semmi vagyok, és nem ér semmit az élet. Elkezdett nekem beszélni arról, hogy Isten szeret, hogy ő is úgy képzeli el az életét, hogy látott egy idős házaspárt, ősz hajúak voltak, és fogta a bácsi a felesége kezét, így mentek a boltba. Ezt ő át akarja élni, ő így akar élni. Ez engem annyira megfogott, meg az, hogy a szeretetről és Istenről beszélt. Furcsa volt, nem volt szerelem első látásra. Hajnali négyig, zárásig beszélgettünk, és Csabi mondja, hogy nem akar tolakodó lenni, nem akar semmit erőltetni, de otthon finom húsleves van. Mert ő akkor az édesanyjával, édesapjával meg a húgával élt panelben. Ha gondolom, akkor nyugodtan menjek vele. És elmentem Csabival hozzájuk, ott aludtam. Ami meglepő volt, hogy nem vetette rám magát, semmi olyan dolog nem volt, hogy ő férfi, én nő, és most ki akarja használni a helyzetet, semmi. Amikor adott egy pólót, hogy abban aludjak, ne az utcai ruhában, akkor is elfordult és a fejére húzta a takarót. Nagyon furcsa volt nekem a sok rossz élmény után, hogy van ilyen.

   Két hét udvarlás után én már ott laktam. Igazából két év kellett ahhoz, hogy úgy megismerjük egymást, hogy vagy összeházasodunk, vagy külön megyünk. Mert ez végig ott volt, hogy ennek a dolognak vagy házasság a vége, vagy akkor semmi.

K: És Csaba már akkor a Hit Gyülekezetébe járt, vagy ő csak egy hívő ember volt, de még nem?

E: Anyósom volt az, aki járt a Gyülibe, Csabi pedig úgy fogalmazott, hogy visszament a világba, de mindig is Istennel maradt. Igazából nem is ő vitt el a gyülekezetbe, hanem a sógornőm.

   Volt egy nagyon rossz természetem. Hamar felkaptam a vizet, hamar megsértődtem, nem volt velem egyszerű. Nem volt velem egyszerű élni, vagy társként kezelni. Önző voltam. Mindig azt mondom, hogy én nem vagyok egy szent ember, sosem voltam. Annak ellenére amilyen volt az életutam, mégis megvolt bennem egy nagyfokú önzőség: mindent én akartam, mindig mindent meg akartam oldani, megcsinálni. Én csinálom, majd én! Ezt még tanulnom kell, hogy ne legyek ennyire erős.

   A férjemmel szemben is ezt egy kicsit vissza kéne fognom, mert néha benne sem bízom meg. Édesanyám húsz évesen közölte, hogy ugyanolyan aljas szemétláda vagyok, mint az apám, és az én hibám, amiért megszülettem. Na, most ehhez képest én azért már egy más változat vagyok. Mindig érzem azt, hogy bennem azért nincs ekkora mértékű felelőtlenség, és nem okolom így a körülöttem élőket. Azért tudom azt, hogy ez az én hibám, ez az én döntésem volt, és látom, hogy ezt én szúrtam el.

K: És te most a gyerkőcökkel vagy, vagy tudsz valamit dolgozni, vagy most hogy van nálatok?

E: Most itthon vagyok a gyerekekkel. Most fogja Bianka januárban tölteni a két évet, és én még a GYED-en itthon vagyok jelenleg. Nincs munkahelyem, illetve ahonnan mentem GYED-re, az megszűnt. Egyébként meg kereskedelem, vendéglátás, amiben dolgoztam. Az volt az álmom, hogy majd egy szép napon saját kávézóm legyen. Még megvalósulhat, még csak harmincöt vagyok, úgyhogy ez még nem lehetetlen. Tíz év múlva dolgozó nő leszek három gyönyörű gyerkőccel. Tíz év múlva a kicsi is tizenkét éves lesz, a nagy tizenhét.

K: A hit most hogy van jelen az életedben?

E: Rendszeresen járunk a gyerekekkel a Gyülekezetbe. Most a lányom a Gyülekezet iskolájában kezdte el az első osztályt. Ez ennyire jelen van az életünkben. Rendszeresen olvassuk a Bibliát, imádkozunk rendszeresen, böjtölünk rendszeresen, amikor csak tehetjük. Visszatérve a zenére: most már nem hallgatok Eddát, azóta nem is nagyon hallgattam, mióta megtértem. Van egy amerikai gyülekezet, meg a Gyülekezetnek ilyen dicsérő tábora, őket szoktam hallgatni, meg a Hit Gyülekezetének a dicséreteit.

K: Már csak pár záró kérdés van. Neked mit jelent az, hogy család?

E: Szeretet első körben. Gondoskodás, a gyerekek, egyetértés, együttlét. Ezek a legfontosabbak. Kölcsönös tisztelet. Ezek az alapjai.

K: Mit tartasz az életed legnagyobb eredményének?

E: A három gyermekemet.

K: A mostani otthonos gyerekeknek mit mondanál üzenetként, mi az a legfontosabb gondolat, amit tudnál nekik mondani?

E: Hogy higgyenek magukban, hogy igenis ők nem rosszak! Ők nem elvetett lelkek, ők nem elhanyagolt emberi életek, hanem fontosak. Igenis meg tudják találni az útjukat. Ők jók, nem felesleges hulladékok, nem valami selejt emberek, nem koloncok, hanem fontos részei a társadalomnak.

K: Ha egy lakatlan szigetre mennél, mit vinnél magaddal... egy tárgyat?

E: A Bibliát.

Vissza