Kérdező: Hadd kezdjem el pár olyan kérdéssel, amit minden interjúalanyunktól megkérdeztünk eddig, aki gyermekotthonban nevelkedett, és akkor Tőled is: mi a kedvenc zenéd?

Illésné Áncsán Aranka ”Anyácska”: Nyilván nagyon szeretem az Ibolyának a Magyarország című dalát, egyik kedvencem. Egyébként pedig a régebbi korok zenéjét szeretem, amiken felnőttem. Koncz Zsuzsa, Bródy, Illés. Meg a Beatles. Látszik, hogy már egy régebbi korosztályból való vagyok.

K: Van-e kedvenc könyved vagy versed?

Aranka: Nagyon sok kedvenc könyvem van, mindig az, amit éppen utoljára olvastam. A verseknek pedig nagy rajongója vagyok, de Ady nálam a csúcs. Ady versei. Ott hangulattól függő, hogy éppen melyik a kedvenc.

K: Melyik a kedvenc állatod?

A: A ló. Meg a kutya. Meg a madár.

K: Szerinted mire van leginkább szüksége egy állami gondozásba kerülő fiatalnak?

A: Szeretetre és figyelemre. Mindent megkaphat, amiben esetleg híja volt a családjában, de ezek a legfontosabbak a számára. Ha ez megvan, akkor jól tud fejlődni.

K: És hogy érzed, ezeket általában megkapják a gyerekek a gyermekotthonban? Kielégítően?

A: Én úgy gondolom, hogy nem tudják megkapni. Tehát ha egy nagyon jó gyermekotthonba kerülnek, egy nagyon jó nevelőszülőhöz, akkor se tudja mindenki megkapni szerintem a személyre szóló figyelmet. Kevés ember dolgozik a gyermekvédelemben, nyilván vannak szerencsésebb fiatalok, akik valamilyen oknál fogva úgy kötődnek valamilyen felnőtthöz, hogy a felnőtt is kötődik hozzájuk, tehát kölcsönös ez a kötődés, és akkor ez meglehet, de egyébként szerintem erre elég kevés az esély.

K: Neked milyen módszered van arra, hogy elnyerd a gyerekek bizalmát?

A: Amit én nagyon fontosnak tartok, hogy – bármilyen korú is az a gyermek – egyenlő partnerként kezeljem. Azt várjam el tőle, amit magamtól is elvárok. Tiszteletben, odafigyelésben. Tőle is ugyanezt kell, hogy elvárjam, ő is elvárhassa ezt tőlem, és akkor könnyen fogunk tudni egymással működni. Én nem szeretem azt, ha fölülről beszélünk egy gyerekkel. Ha egy óvodás gyerekkel találkozom, akkor én biztosan leguggolok hozzá, és úgy beszélgetek vele, hogy egy szintben vagyunk. Nyilván egy óvodás gyerekkel nem lehet mindent úgy megbeszélni, mint egy fiatal felnőttel, vagy egy tizenhat-tizenhét éves gyerekkel, de az ő szintjén igen. Őt lehet komolyan venni az ő szintjén.

K: Te jól ismered, hogy a gyerekek miből fogalmaznak, mit hogy éreznek a te saját gyerekkorod miatt. Erről mesélnél?

A: Nagyon korán elveszítettem az édesanyámat. Három éves voltam, amikor ő meghalt, nagyon hirtelen. A bátyámmal együtt édesanya nélkül maradtunk. Édesapánk egyébként, aki katonatiszt volt, és aki ilyen nagyon kemény, határozott ember, az érzelmeit kevésbé tudta kimutatni, ő viszonylag hamar újranősült. Lett egy mostohaanyánk, aki a bátyámat még csak-csak elfogadta, engem kevésbé. Az édesapámtól is kevésbé kaptam figyelmet, mert számára a férfiemberek voltak az emberek, a nők és a lányok másodrendű állampolgárok voltak. Persze azért a maga módján nyilván szeretett, és nagyon sokat tanultam tőle, mert ő nagy munkabírású, nagyon fegyelmezett ember volt. A mostohaanyánk viszont egy olyan mesebeli, igazi gonosz mostoha volt, számomra legalábbis. Így nevelkedtem tizenhét éves koromig, amikor az édesapám is meghalt. Onnantól kezdve jórészt a saját lábamon álltam, és a saját bevételeimből tartottam el magam. Dolgoztam. Úgy jártam főiskolára is, hogy az árvaellátást és családi pótlékot kiegészítettem munkával, úgy tudtam a főiskolát elvégezni.

   A pályaválasztás érdekesen alakult, mert én vegyészlaboráns vagyok alapból. Vegyészlaboránsnak tanultam, vegyipari szakközépiskolába jártam, de ennek egyetlen egy oka volt, hogy el akartam menni otthonról a nevelőanyám mellől. Egyébként ki nem állhattam a kémiát, de valahogy sikerült átvészelnem ezt a négy évet, és meg is szereztem a végzettséget. Azt viszont tudtam, hogy nem akarok ezen a pályán dolgozni. Nagyon szerettem a színházat, irodalmat is. A barátnőm, aki akkoriban a Fradiban kézilabdázott, megkérdezte, nem megyek-e le vele Tatabányára, mert őt oda helyezték. Az ő edzője szerzett nekem egy állást, és tizennyolc évesen bekerültem egy lánynevelő otthonba, képesítés nélküli nevelő tanárnak.

   Na, az nagyon érdekes volt! Egy szigorú igazgató néni minden szobába bekísért és mindenütt bemutatott, hogy én vagyok az Aranka néni. A lányok többsége nálam idősebb volt. Udvariasak voltak, mert addig, amíg bent voltunk az igazgató nénivel, nem röhögtek, de ahogy becsukódott az ajtó, bizony kihallatszott, hogy ez igazán nagy derültséget okozott. Bármennyire is fiatal voltam, engem akkor is Aranka néninek kellett hívni, mert ez volt a szabály. Az elején jókat röhögtek ezen a lányok, a végén úgy megszokták, hogy mikor néhány év múlva visszamentem oda gyakorlatra, Tatabányára, akkor találkoztam a városban a lányokkal. „Csókolom, Aranka néni!” Néztem, biztos nekem szólnak-e. Ez nagyon meghatározó volt számomra, addig nem foglalkoztatott ez a dolog, de ott nagyon megérintett.

   Nyilván az ember bemegy egy ilyen közegbe, és érzed, hogy itt te teljesen jól érzed magad, teljesen komfortos minden. Úgy éreztem, ez itt nekem a helyem. Akkor még nem volt szociális munkás szak, de azért mentem tudatosan Szombathelyre a tanárképzőre, mert ott volt egy olyan szakpárosítás, hogy testnevelés-népművelés. Úgy gondoltam, hogy a gyermekek körében mindkét dolog nagyon fontos, mert a  népművelő ugye – ma a művelődésszervező – a kulturális életben való mozgás. A másik meg a testnevelés, aminek én hasznát vehetem egy gyermekotthonban. Mind a kettő abban tud nagyon sokat segíteni, hogy közösséget épít.

   Nagyon szerettem a főiskolát, nagyon élveztem, pedig a tornateremben igazán megizzadtam a szertornában. Minden másban jó voltam, de a szertornában kevésbé. Főiskolás koromban önszorgalomból bekéredzkedtem mindenfelé gyermekotthonokba, bejártam a Vas megyei gyermekotthonokat, mert kíváncsi voltam rá, hogy működik. Fölhívtam őket és bekéredzkedtem, hogy elmehetek-e szétnézni. Miskolcra elmentem a gyerekvárost megnézni. Tehát érdekelt, hogy hogy működik az egész. Szerettem volna átlátni, így mindennek próbáltam utánaolvasni, és azt láttam, hogy valami óriási katyvasz az egész. Nem értettem, hogy hogy működik, hogy ki hoz itt döntést, meg miért hozza, hogy van így az egyik gyermekotthonba’, a másikban meg miért csinálnak mindent teljesen másképp.

   Hát, eltelt egy jó pár év, amikor már elkezdtem dolgozni. Látta az ember, hogy nincsenek törvények. És akkor ugye az 1997-es gyermekvédelmi törvény nekem egy óriási élmény volt, hogy húha, minden a helyére került. Rettentően örültem neki. 1901-ben volt előtte gyermekvédelmi törvény, és az olyan rossz volt, nem lehetett átlátni. Én nagyon szeretek rendszerben gondolkodni, nagy hiányérzetem volt. Az első években, mikor elkezdtem dolgozni, akkor is elég zavaró volt, hogy nem tudsz mihez igazodni, mert nincs, ami irányt mutasson.

   Már a törvény megszületése óta sok minden történt, sok helyen bele is nyúltak, változtattak. Megint egy fontos dolog, hogy a hozzá tartozó finanszírozás sok esetben hiányos, emiatt nem tud olyan jól működni. Jó néhány részét nem tartják fontosnak. Volt olyan, hogy hiába volt meghatározva, hogy mennyi pénzből kell etetni a gyereket, mi Szabolcsban ötszázból etettük akkor, mikor Pesten ez ezer forint fölött volt. Már jóval korábban is azt láttam, hogyha igazán a gyerekeknek szeretnénk segíteni, akkor az alapellátásban tennénk valamit másként, jobban. Most azt látom, hogy nagyon sok gyereket emelnek ki a családból. Olyanokat, akiket talán nem kellene, ha az alapellátás másképp tudna működni. Ezzel nem azt mondom, hogy az alapellátásban dolgozó kollégák nem jól végzik a dolgukat, hanem azt mondom, hogy sokszor ők is eszköztelenek, nem tudnak jól dolgozni a jelen körülmények között, meg persze néha nem is jól dolgoznak. Néha csak szabadulni szeretnének a problémától, megoldottam a problémát, mert úgymond jó helyen van a gyerek. Én meg azt gondolom, nincs jó helyen a gyerek, otthon lenne jó helyen, és abban kellene segíteni, hogy lehetőleg otthon tudjon maradni. Kivételt képeznek azok a családok, ahol bántalmazzák a gyereket. De ott, ahol ez a bántalmazás nincs, arra kellene törekedni, hogy a család képes legyen arra, hogy a gyermeket otthon nevelje.

   Hogy hogy lehet ezt így, ennyi ideig jókedvvel csinálni? Hát, hogy úgy érzed, hogy ott vagy a helyeden, ez a feladatod. Ez a feladatom, ezt kell teljesítenem, és szeretem is. Meg azt gondolom, hogy értek is hozzá valamelyest, és mindent meg is tettem érte az elmúlt időszakban, hogy értsek hozzá, amit lehetett módszertanban, tudásban összeszedni: még két egyetemi végzettséget összeszedtem azért, hogy többet tudjak, és ma is mindent elolvasok, ami érdekes lehet ebben a témában, és rettentően szeretek gyerekek közt lenni.

   Mindig dilemma volt bennem, hogyha vezetőként dolgozol, távolabbra kerülsz a gyerekektől, minél magasabb vezetői pozícióban vagy, annál messzebb vagy a gyerekektől. Ezt nem szerettem a vezetői munkában, meg persze a sok adminisztrációt, ami ezzel jár, de aztán mégis vezetőként dolgoztam az elmúlt harminc évben. Azért vállaltam mégis föl, mert azt láttam, hogy egyébként nem tudok hatással lenni a folyamatokra. Tehát nem csak azért, mert nem szeretem, ha hülyék vezetnek. Bocsánat, de azt nem szeretem, ha nálam hülyébb mondja meg, mit csináljak, az nagyon tud frusztrálni. Másrészt, ha látom, hogy nem jól csinálja, és rossz irányba megyünk, az engem nagyon idegesített. Emiatt aztán jobban szeretem, ha én mutatom az irányt, és én mondom meg, hogy na, erre menjünk.

K: Az otthonokban a pszichológus is egy probléma?

A: A gyermekvédelemben kevés a pszichológus, néhány évvel ezelőtt volt egy olyan lehetőség, hogy gyermekotthonban dolgozó kollégák jelentkezhetnek pszichológusnak, egy rövidebb idő alatt el tudták végezni ezt a szakot azért, hogy gyermekotthonokban tudjanak dolgozni. Tehát nincs elég pszichológus, nincs elég gyermekpszichiáter. A gyermekpszichiátereknél azt tapasztaltam, hogy fölírnak egy gyógyszert, és akkor részükről meg van oldva a helyzet. Van, amikor szükség van a gyógyszerekre, nem mindig, viszont mindenképpen szükség lenne mellette a terápiára. Sok esetben ez a terápia már nincs meg. Igazán pszichológusi megsegítést nagyon nehéz kapni ebben a rendszerben. A gyermekotthonoknak előírás, hogy biztosítani kell a pszichológust. Nagyon nem mindegy, hogy a pszichológusok hogyan dolgoznak. Ezekhez a gyerekekhez nehéz utat találni. Nehéz megtalálni, hogy hogyan álljanak veled szóba, ha pszichológus vagy.

   Ahol mellettem dolgoztak pszichológusok, ott úgy próbáltuk meg, hogy a pszichológus elment a csoportokhoz, beszélgetett a gyerekekkel, és egy közvetlenebb kapcsolatot sikerült kialakítani a gyerekekkel. Úgy már könnyebb volt. Tehát a pszichológus környékezte meg a gyerekeket, beszélgetett velük, és ugye a beszélgetés során kiderült, hogy milyen problémáik vannak, és erre föl tudta ajánlani a pszichológus, hogy: „Figyelj, beszélgessünk róla! Gyere, menjünk be a szobába, és tudunk róla beszélgetni! Figyelj, kijövök a jövő héten is, majd akkor beszéljünk erről!” Egyébként azt gondolom, hogy minden gyerek, aki gyermekotthonba  kerül, száz százalékban szükségük lenne pszichológusi megsegítésre.

K: Igen, több interjúalanyunk is járt pszichoterápiára, sokat segített nekik a traumák feldolgozásában. Amit még észrevettünk, hogy többen merítenek erőt a hitből.

A: Nagyon sokat segíthet a gyerekeknél a hit. Az, hogy ha tudnak valakiben hinni, hogy ha ott van nekik a Jóisten utolsó fogódzóként, akibe kapaszkodni lehet, akiben bízhatnak. Ha senki nincs, akkor ez nagyon sokat segíthet, nagyon erős támasz lehet a gyerekek életében. Én semmiképp nem keverném ezt a történetet össze az egyház térhódításával a gyermekvédelemben, mert a kettő nálam nagyon-nagyon külön van. Engem egyébként édesapám nagyon masszív, kemény ateistának nevelt. Azóta sok idő eltelt, és nagyon másként látom ezt a dolgot. Mondhatnám azt, hogy én is Istenhívő vagyok, az én saját Istenemben hiszek. Gondolok róla valamit, hogy milyen lehet, és hogy valami rendezőelvnek lenni kell, hogy egy ilyen csodálatos világot teremt körénk. Viszont az egyházakról más a véleményem.

   Amikor vezetőként dolgoztam, én azt mondtam, hogy aki hozzánk jön, és segíteni akar a gyerekeknek, és nyitott szívvel teszi ezt, jót akar, jó szándékkal jön, és úgy gondolja, hogy az Istenhite tud segíteni, akkor hadd jöjjön. Mindegy volt, hogy milyen egyházat képvisel. Először mindenkivel hosszasan elbeszélgettem, hogy tudjam, ki az, akit odaengedek a gyerekekhez. Az első foglalkozásokon is, amiket ők tartottak, azokon jelen voltam, és utána is nyomon követtem azt, mi történik velük. Ennek kapcsán nagyon sok fiatalhoz közel került az Istenhit kérdése, nyomot hagyott és befolyásolja az életét ma is.

K: Te kire vagy a legbüszkébb, vagy mire vagy a legbüszkébb? Mi egy ilyen nagy sikertörténet neked?

A: Nekem minden gyerek története sikertörténet, ha ma áll a lábán, dolgozik, vagy nem dolgozik, de törekszik rá és igyekszik normálisan élni az életét. Itt mondhattam volna azt, hogy családja van és gyerekei vannak, és figyel rájuk, gondozza őket, de ugye nagyon sokféle élethelyzetben vannak ezek a fiatalok. Nagy örömöm, hogy nagyon sokan családot alapítottak, és az a legnagyobb boldogságom, mikor az ember azt látja, hogy a gyerekek arra törekszenek, hogy az ő gyerekeiknek többet tudjanak adni, mint amit ők kaptak. Ha több a figyelem és szeretet, az már egy sikertörténet. Vannak olyan példák, hogy egyetemet végzett, neves grafikus, országos hírű énekes lett belőle. Ez nyilván nagyon függ az egyénektől, hogy ki mit hozott magával, és amit hozott tehetségben, hozta-e hozzá a szorgalmat is, és ki tudja-e jól használni. Nekem ugyanolyan öröm azt látni, ha valakinek a gyerekei szeretetben nevelkednek, ha szegénységben is, de szeretetben. Az igyekezetet látom a családon, hogy megpróbál egy normális életet teremteni a gyerekeinek. Úgyhogy ez a siker kérdése nagyon tág fogalom nálam.

   Ha felnő, senkit nem fog érdekelni, hogy neki milyen gyerekkora volt, az fogja érdekelni, mi az, amit le tud tenni az asztalra nap mint nap. Sok esetben a lehetőség benne van, de nem teszi meg azt, amit önmagáért meg kell tennie, és azzal takarózik, hogy nekem nehéz gyerekkorom volt, könnyű magának. Akkor szoktam mondani, hogy nem annyira volt könnyű. Igen, sajnos nincsenek könnyű helyzetben, az élet nekik nem egy gyönyörű gyerekkort dobott saját gyerekszobával, jó körülményekkel. Neki ez jutott, és ebből kell kihoznia a legtöbbet, és nem lehet eljátszani sokáig a rossz gyereket, – bocsánat – a hülye gyereket, nincs idő rá, mert elszalad az élet, elfutnak az évek pillanatok alatt. Ott vagyok tizennyolc évesen, és ha nem tettem meg mindent magamért, akkor nagyon könnyen a puszta földre pottyanok ki a gyermekotthonból, és onnan felállni nagyon nehéz. Mindent meg kell tenni, hogy könnyebb legyen az életkezdés.

   Igyekeztem mindig segíteni, arra ösztönöztem a gyerekeket, hogy találják meg az életüknek a célját, értelmét. Találja meg azt az utat, amin neki járni kell. Ehhez viszont az kell, hogy lássa saját magát, hogy mit szeretne elérni öt év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva. Mi szeretne lenni, hogy szeretne élni? Ha megértette, hogy ez fontos, akkor közösen ki tudtuk azt gondolni, hogy ezek reálisak legyenek. Ha megvan a cél, akkor látjuk az utat. Persze a célok folyamatosan változhatnak, tudom, hogyan kell korrigálni az utat is, ami odavezet. Az nem működik, hogy most tanulnod kell, mert én megmondtam, és én vagyok a felnőtt. Meg kell tudni mondani, hogy az, amit kérek tőled, az a te érdeked. Ha valamire azt mondom, hogy ezt most nem jól csináltad, akkor meg tudom mondani, hogy miért nem volt jó. Mondjuk ez a vezetői munkára is igaz, hogy megmondom, hogy erre megyünk, és azt is megmondom, hogy miért arra megyünk, és miért így csináljuk, akkor könnyebben elfogadják.

   A gyerekeknél az, hogy valaki karakteres, hiteles ember legyen, nagyon fontos. Hogy tudj példát mutatni. Nem azt mondom, hogy mosogass el, tegyél rendet, hanem azt mondom, hogy mosogassunk el, tegyünk rendet, én csinálom ezt, te törölgetsz. Ha elmegyünk valahová dolgozni, akár önkéntes munkára, erre volt gyakran példa, akkor én biztosan elöl vágtam a gazt. És akkor a  gyerekeket nem hajkurászni kellett, hogy csináld már, hanem le akartak előzni, hogy ő gyorsabban csinálja és ügyesebb lesz. Nagyon kevesen értik egyébként, hogy ez ilyen tök egyszerű. Ott állhatok mögöttük a korbáccsal, akkor mindent meg fognak próbálni, hogy kikerüljenek, ne csinálják meg. De ha azt mondom, hogy rendetlen a kert, gyertek, csináljuk meg, én hozom a gereblyét, akkor mindegyik gereblyézni akar, és ki akarja szedni az ember kezéből. De a nevelők nagyon sokszor úgy vannak vele, hogy nem vagyok én a csicskád, nem az én dolgom, hogy megcsináljam, az én dolgom az, hogy csináltassam. Ettől aztán nem működik a dolog. Nagyon sokan azért mennek például pedagógus pályára, hogy kiéljék vezetői hajlamaikat, és igenis ő akar a főnök lenni. Pedig ezek a dolgok így nem működnek, a mai fiatalokkal pedig egyre kevésbé működnek.

   Úgyhogy szerintem a példamutatás nagyon fontos, és nyilván úgy tudsz hiteles maradni, hogy nem csak prédikálsz a dolgokról, hanem úgy is csinálod.

   Azt gondolom, hogy a közösség erejével nagyon sok mindent el lehet érni, és ennek egy jó formája volt a diákönkormányzat. De itt is nagyon fontos, hogy akkor tud működni, ha komolyan veszed. Hogyha a gyerekeknek eszközöket adsz a kezébe, akkor ő azzal élni tud, jól tud vele élni. Kortársak tudták azt mondani a társaiknak: „Figyelj, az, amit te csinálsz, lehet, hogy neked jó, egyébként zavarja a csoportot, zavarja az egész gyermekotthon életét.” Ha ezt egy kortárs mondja meg a másiknak, az hatékonyabb tud lenni. Az kell hozzá, hogy a diákönkormányzatot komolyan vedd, valóban komoly lehetőségek legyenek a kezükben. Tehát ha házirendet módosítottunk és a gyerekek hoztak kéréseket, ha az észszerű volt, és meg lehetett oldani, akkor azt megoldottuk. De hogyha mondjuk azt mondta a tizennégy éves gyerek, hogy kint akar maradni éjfélig, akkor az ember elmondta, hogy miért nem: a saját gyerekemet sem engedném ki, mert kiskorú vagy, mert felelőssége van a felnőtteknek a te sorsod iránt, és ezért és ezért nem lehet, és hogy ilyen veszélyek leselkednek rád. Ezt így megpróbálta az ember megértetni. Nem mondom, hogy ez mindig sikerült, mindig elfogadták, viszont voltak olyan esetek, amikor pedig a gyerekek kérésének megfelelően döntöttünk.

  Erre azért a munkám során mindig törekedtem, hogy a gyerekek minden információt, tudást megszerezzenek ahhoz, hogy a saját lábukon tudjanak állni, és hogy ezeket meg tudják tanulni, erre az egyik módszer volt például a diákönkormányzatiság, ahol nagyon sok mindenről szót váltottunk, szót ejtettünk.

   Aztán mindenféle témában tartottam ötórai teákat. Tényleg volt tea meg zsíros kenyér, mikor mi, kekszek, be lehetett csak úgy jönni beszélgetni, mindig volt valami téma, amiről beszéltünk. Az élet minden dolgáról, tehát nem csak otthonteremtési támogatásról és életkezdésről, hanem például a hit kérdéséről is. Ezer dologról, ami éppen foglalkoztatta a gyerekeket. Felnőttek is bejöhettek, gyerekek is bejöhettek, akinek kedve volt. Ezek mindig nagy látogatottsággal bírtak, tehát élvezték a gyerekek.

   Az fontos volt, hogy létrehoztunk Tiszadobon a gyermekotthon mellett egy utógondozó házat, ami gyakorlatilag tíz garzonlakás volt, ahol egy-kettő-három fiatal élt, attól függően, hogy mekkora volt a garzon. Ez a gyermekotthon épülettömbje mellett volt, egy nagy parkon belül, de át kellett költözni az utógondozó házba, és innentől kezdve változott a rend. Innentől kezdve a gyerekek önállóan gazdálkodtak,  megkapták a rá való pénzt, és ha akarták, a benti konyhán befizethették a kajájukat, de maguknak is előteremthették. Föl volt szerelve a garzonlakás kis hűtőszekrénnyel, tűzhellyel, kis konyha volt, tehát maguknak is megcsinálhatták az ételt. Itt egy sokkal önállóbb életet követeltünk meg tőlük, amiben gyakorlatilag annyi joguk volt a házirenden belül, mint egy családban élő fiatalnak. Nem szabtuk meg, hogy hányra gyere haza, haza érhetett hajnal háromkor is, ha nem zavarta a többiek életét, de másnap reggel ott volt az iskolában, és minden kötelezettségét teljesítette. Iskolában, munkahelyen, akárhol. Nyilván ebből az következett, hogy nem jöttek haza hajnal háromkor, mert nem tudtak volna fölkelni és elmenni az iskolába. Így ez egy önszabályozó rendszer lett a végén.

   Fölépítettünk egy olyan rendszert, hogy ahhoz, hogy valaki ki tudjon költözni az utógondozó otthonba, ahhoz bizonyos dolgokat meg kellett addig tanulnia. Mondok ilyen tök egyszerű dolgokat: tudjon önállóan fölkelni, hogy őt nem ébresztik, hanem fölkel egyedül csörgőórára, akárhogy. Tudja önállóan rendben tartani a saját dolgait, tudja a saját környezetét tisztán tartani, tudjon megcsinálni egy heti étrendet magának, tudja megfőzni legalább a kedvenc kajáit, tudja beosztani a pénzét egy hónapra. Nyilván volt olyan, aki nem jutott el idáig, amikorra  ki kellett költözni, és akkor kapott még támogatást, szorosabb felügyelettel, hetente megnézték, hogy kitakarított-e rendesen. De ebben benne volt, hogy legyen már tisztában azzal, mi az, hogy Munkaügyi Központ, legyen tisztában a saját vagyon kezelésével. Arról tájékoztatást kapott folyamatosan, hogy mennyi vagyona van, hogy ez hogy néz ki, hogy azzal mit lehet csinálni, mikor kimegy. Tehát ezekről volt egy listánk, és pipáltuk, hogy oké, erről beszéltünk, ezt tudja.

K: Nagyon pozitív élmény a karriered során, vagy nagyon negatív élmény?

A: Nagyon sok pozitív történet van, hála a Jóistennek, hogy látod, hogy úgy áll a lábán az a gyerek, ahogyan szeretett volna, és nagyjából fel tudod mérni azt, hogy mi volt abban a te szereped. Emlékeztetnek is erre, mert azért nagyon gyakran jön ilyen levél, hogy jaj, de jó, hogy, akkor azt mondta, ó, de jó, hogy akkor olyan szigorú volt, és ezt csinálta, és igaza volt, látja, igaza volt. Ezeken a visszajelzéseken csak mosolyogni szoktam. Törekszem arra, hogy jól csináljam a dolgomat, és ha megtettem mindent azért a gyerekért, akkor úgy rendben van. Ha valahol ez hibádzik, és azt mondom, hogy hú, itt nem tettem meg mindent, akkor az zavar, akkor az kudarc. Azért volt ilyen, hogy nagyon dühös voltam és ordítottam valakivel. Utána kicsit később rájöttem, hogy túllőttem egy kicsit a célon, azért én mindig tudtam azt mondani másnap a gyereknek: „Hú, figyelj, ne haragudj! Tegnap nagyon dühös voltam és elveszítettem a türelmemet. Ne haragudj, nem kellett volna, hogy ennyire ordítsak, mert tudom, hogy nem ez a megoldás, ne haragudj érte!” Szerintem ezek is nagyon fontosak, hogy ezt tudja az ember mondani a gyereknek is. A saját gyerekeimmel is ezt csináltam, nekik is tudtam ezt mondani.

K: Mit szoktál mondani azoknak a gyerekeknek, akik drogozni kezdenek, vagy belekavarodnak a prostitúcióba, vagy szökdösnek?

A: A munkám során azt tapasztaltam a prostitúcióba keveredett lányoknál, hogy a lehető legtöbben gondolják úgy, hogy az nem jól van, az nem jó. Csak valami miatt belekeveredett, és jó lenne abból kiszakadni. Tehát azokkal a lányokkal az esetek többségében ezt meg tudtuk értetni. Talán egy kislányra emlékszem, pedig sajnos sokan voltak, de egy kislányra emlékszem, ahol nem tudtam megértetni, hogy amit csinál, az nem jó, nem helyes. Kevesek voltunk hozzá. Szökött folyamatosan, amikor behozták, nem tudtuk annyi ideig megtartani, hogy kellő hatással tudjunk rá lenni. A család küldte ki őt, tizennégy éves volt ez a kislány, és korábban kezdte, mint a tizennegyedik életéve. Megtapasztalt egyfajta életet a családján belül, a  családnak ez a megélhetése volt, és nem is látott azon túl, hogy van egy másfajta élet. De az esetek többségében, amikor el tudtuk érni, hogy legalább egy hétig maradjon a fenekén, és ne menjen el, akkor már tudtunk rá olyan hatással lenni, hogy meg tudtuk őt tartani, meg tudtuk őt fogni. Nem volt jellemző, hogy visszaestek ebbe a történetbe. Az is benne volt, hogy akik prostituáltak voltak, nem volt élmény a számukra, a kényszer vitte be őket. Az, hogy nem volt miből megélni. De azért a többségükkel meg lehetett értetni, hogy ez nem lehet életcél.

   Hát, még egy lány volt, aki már elmúlt tizenhét, őt nem tudtuk megfogni. Nem roma kislány volt, a szülei elhagyták őt, egyik elment jobbra, a másik balra. Elváltak, és egyiket sem érdekelte, hogy a gyerekkel mi lesz. Utcára került, négy-öt évig már utcán élt. Nagyon szép lány volt egyébként, okos is, fehér bőrű kislány. Megrekedt az iskolában, mert olyan  tizennégy éves kora körül kerülhetett bele ebbe a világba, és a futtatóval élt együtt. Ez nem a sikertörténet volt. Úgyhogy ilyen is volt.

   A drogos gyerekeknél sokkal nehezebb, mert a drogból kihozni valakit nagyon-nagyon nehéz. Érdekes módon több esetben sikerült gyerekeket, csoportokat kihozni, de ha azt kérdezed, hogyan, nem tudnék rá jó módszert mondani. Azt gondolom, itt is a figyelem és a szeretet az, ami működőképes volt, mert mindegyik mögött állt egy rossz szituáció, számtalan rossz élmény, ami odavitte őket. Ha azt lehetett valahogy oldani, akkor hosszú idő alatt, de ki lehetett hozni ezeket a srácokat.

K: Volt-e olyan, amikor ki voltál égve, nagyon mélyponton voltál? Mi váltotta ki? Hogyan jöttél ki belőle?

A: Igazán nem volt jellemző rám a kiégés, vagy hogy belefáradtam volna a munkába, egy percig sem. Szoktam rajta mosolyogni, amikor fiatal kollégák egy év után azt mondják: „Úristen, annyira ki vagyok égve, én ezt nem fogom tudni sokáig csinálni.” Akkor azt tudom rá mondani, hogy szerintem akkor már most el kell menned, mert ha ennyi idő alatt kiégtél, akkor ez tényleg nem neked való valószínűleg. Én azt gondolom, hogy ha valaki a munkájában jó helyen van, akkor nem könnyű kiégni.

   Ennek ellenére egyetlen egy olyan sztorit tudok mondani, amikor megfordult a fejemben, hogy jó helyen vagyok-e, biztos, hogy itt kell-e dolgoznom. Az Oláh Ibolyához köthető ez a történet. Amikor ő bekerült a Megasztárba, akkor az egy nagyon hosszan tartó folyamat volt, nagyon sok tévéfelvétellel, nagyon nagy figyelemmel, ami ránk irányult. Hónapokig tartott ez a sorozat a tévében, és addig ránk és az otthonra nagyon nagy figyelem hárult. A gyerekek és a kollégáim előtt nagyon sok lehetőség nyílott meg, mert járhattunk folyamatosan ezekre a tévéfelvételekre, ami nagy élmény volt. Meg tudtuk kicsit mutatni, amit a gyermekotthonok világa jelent. Arra törekedtünk, hogy a gyermekvédelemben dolgozók is, felnevelkedők is profitáljanak kicsit, másképp nézzenek a gyermekotthonokra a hétköznapi emberek, akiknek ez a világ tök ismeretlen, és inkább negatív dolog jutott addig az eszébe erről. Erre törekedtünk. Engem is nagyon leterhelt ez, nagyon sok feladatot adott, sok utánajárás volt, plusz munka, plusz feladat. Ami azt jelentette, hogy nagyon sok figyelmem arra irányult, és sokan úgy érezték, hogy az Ibolya nagyobb figyelmet kap, mint ők. Azért én az életem során úgy dolgoztam, hogy reggel hét és este hét között általában a gyermekotthonban voltam, ami messze meghaladta a munkaidőmet, és ugyanannyit dolgoztam, csak egy részét nyilván az Ibolya dolgaival is foglalkoztam, tehát a nyolc órámon felül, amit bent voltam, abból jó néhány óra elment az Ibolya-féle történettel óhatatlanul. Ezt nagyon sokan próbálták úgy beállítani, hogy csak vele foglalkozom és mással nem. Ezen még túltettem magam. Ami nagyon megviselt, hogy ahogyan vége lett a műsornak, rengeteg újságíró keresett bennünket, sok cikk volt. Gyermekotthonról, gyerekekről, Ibolyáról. És néhány növendék, aki úgy gondolta, hogy Hollandiában fog a jövőben érvényesülni, megkereste az egyik ilyen újságot és eladta azt a történetet, hogy az Ibolya leszbikus. Ebből a pénzből utaztak ki Hollandiába, amit az újságtól kaptak. Az újság hozzáállása is elég moslék volt, de hogy a gyerekek képesek voltak ezt megcsinálni… Ráadásul aki ebben főkolompos volt, ő maga is homoszexuális volt, a homoszexualitásával és az ő problémáival én előtte éveket nagyon keményen harcoltam, és az a fiú nagyon is közel állt hozzám. Ez nagyon arcul csapott és elgondolkodtatott.

   Viszonylag korán túltettem magam rajta, mert jöttek a hétköznapi történetek. A gyerekek ott voltak a problémáikkal, nem nyalogatta az ember a sebeit és nem játszott ”kiégősdit.” Azért bennem mélyen ott volt hosszan, hogy ez nagyon nagy kudarc volt. Ez a fiú aztán évekig írogatott levelet, amire nem tudtam válaszolni. Egyszer mégis válaszoltam és a happy end az, hogy néhány évvel ezelőtt meglátogattam őt is – amikor Hollandiában a kint élő gyerekeinknél tettem egy rövid látogatást, akkor nála is voltam –, és örömmel láttam, hogy vezető beosztásban dolgozik egy nagyon jó cégnél, jó körülmények között, párkapcsolatban él, nagyon rendben van. És békét kötöttünk egymással.

   Alapból azt tudom mondani, hogy nem szoktam megijedni semmilyen helyzetben, és ez nyilván a gyermekkorommal van összefüggésben. Az egy nagyon kemény, masszív alkatot adott, tehát nem vagyok félős. Sok esetben kellett megfogni őrjöngő fiatalt, aki valami miatt elveszítette a kontrollt maga fölött és önmagát pusztította, vagy verte a fejét a falba, vagy másnak akart neki menni... semmilyen félelem nem volt bennem. Félelmetes helyzetek voltak, azt gondoltam, hogy összetöri a berendezést, arra nem gondoltam, hogy engem is képen töröl.

   Volt egy gyerek, a Dávid… Az ő esetében az volt, hogy sok testvére volt, és az anyukája folyton otthagyta a családot, akkor éppen megint elment otthonról. Próbáltam őt megnyugtatni, elmondtam neki, hogy anyukád most nincs otthon, megint ez történt, és Dávidnál teljesen... elveszítette a kontrollt maga fölött, forogtak a szemei, őrjöngött-dühöngött, és tényleg nem sok kellett... ha lett volna egy balta kezében, akkor szépen felaprítja a berendezést az irodában. Aztán sikerült őt annyira megnyugtatni, hogy semmit ne csináljon, de mondjuk elég félelmetes lehetett volna kívülről ezt látni.

   Amikor ez történt Dáviddal, akkor már olyan tizenöt éves volt és az, hogy ilyen nagyon rossz állapotban volt, visszavezethető volt a kisgyerekkorára. Ő egy súlyos magatartási problémás gyerek volt. Nem lehet tudni, hogy mi kezdődött előbb, az ő magatartásbeli problémái, vagy az, ahogyan vele bántak otthon. Kihajították az udvarra hideg télben is, és nem mehetett be a lakásba, ez hat-nyolc évesen már előfordult vele. Mindenesetre volt mögötte egy nagyon kemény életpálya. A figyelmen, a szereteten kívül sokat segített nála a lóasszisztált terápia. Én azt tapasztalom egyébként, hogy minden gyereknél lehet valami, ami használ. Sokféle dologgal próbálkoztunk, sokféle dolgot csináltunk. Én azt gondolom, hogy ha valaki nevelőként, gyermekfelügyelőként hisz valamiben, hogy az segíthet – lehet a biblioterápia is, vagy az állatasszisztált terápia, de lehet bármi, lehet a futás például –, akkor mindegyik lehet hatásos, hatékony. Én nagyon jó módszernek tartom az állatasszisztált terápiát, madárterápiát, lovas terápiát, kutyaterápiával én nem találkoztam, nem alkalmaztuk, de biztos, hogy az is nagyon hatékony lehet. A Dávid esetében a lóasszisztált terápia több okból is fontos lehetett. A romáknál a lovaknak a szerepe fontos, és a lovak nagyon sok mindent tudnak. A kötődési zavarokkal, az önbizalomhiánnyal küzdő gyerekeknek nagyon sokat tudnak segíteni, Dávid esetében is így volt. A lovakat nagyon szerette, és ahhoz, hogy ő a lovak közelébe tudjon jutni, egy csomó mindent meg kellett, hogy tanuljon. Például ha valamit a lónál el akarok érni, azt agresszivitással nem tudom. A Dávid módszere az agresszivitás volt, de a lóval ez nem működik. Ugye figyelni kell, csöndben kell lenni. Ezeket a lovaglásban meg lehetett tanulni, és a Dávidnak nagyon sok mindent tanított. És szerintem jó úton járhatott volna, de megtört ez a dolog, és ma nincs jó élete a Dávidnak. Csak bízni lehet benne, hogy talán kapott valami olyan alapot, amire majd valamikor hagyatkozva ki tud lábalni abból a helyzetből, amiben van.

K: Sok olyan interjúalanyunk is van, aki mesélte, hogy a gyermekotthonban bántalmazták, és volt olyan fiú, akit megerőszakoltak. Hozzád szoktak-e ilyen feljelentések vagy jelentések eljutni? Ilyenkor te mit teszel?

A: Igyekeztem hiteles személy lenni. Ha valami történt, akkor nem hagytam szó nélkül, utánamentem és mindenki megkapta a megérdemelt dolgot azért, amit csinált. Fontos az, hogy milyen események hogyan zárulnak. Rátaláltam erre a módszerre: jóvátételi eljárás, amikor megbeszéljük az érintettel és mindenkivel, akit érintett a történet, akár csak külső szemlélőként is, hogy mi történt, kinek mit okozott, és hogy hogyan lehet ezt jóvátenni.

   Nyilván egy erőszak ennél sokkal durvább már. Ott nincs kérdés, ha erőszak van, ha bántalmazás van, akkor feljelentés van. Ebben nincs pardon.

K: Hogy választottad szét a családot meg a munkádat?

A: Nem nagyon tudtam volna szétválasztani, mert amíg a gyerekeim kicsik voltak, addig huszonhat évig úgy dolgoztam Tiszadobon, hogy bent éltünk a gyermekváros területén belül, a gyerekeim együtt nőttek fel a benti gyerekekkel és a barátaik voltak, és ma is vannak ezek a kapcsolatok régről. Nyilván igyekeztem anyaként is normális módon teljesíteni a munkaidőmön túl. Ez leginkább a hétvégéket jelentette meg az estéket, akkor igyekeztem maximálisan anyuka lenni. Nem mondom, hogy ez mindig tökéletesen sikerült, mert gondolom én, hogy a gyerekeim ennél többet szerettek volna kapni belőlem, de a másik oldalon pedig azt gondolom, hogy nekem ez az életem. Így volt az életem, és ha én nem tudtam volna így élni, akkor az a másik oldalon is érződött volna. Ha én nem tudok teljesértékűként munkát végezni, mindent beleadva, akkor elégedetlen lettem volna a másik oldalon is. Mindenütt próbáltam a maximumot kihozni magamból, anyukaként is meg gyermekotthoni dolgozóként is.

K: Mi volt neked a legszeretetteljesebb mondat, amit kaptál, ami jóleső a szívednek?

A: A legszeretetteljesebb mondat egy szó: anya. Ami ha elhangzik bárhol, akkor én megfordulok. Tehát megyek az utcán még ma is, valaki kiabál, hogy anya, én biztosan odafordulok, mert azt gondolom, hogy lehet, hogy valamelyik régi gyerekem, valamelyik régi növendék. Úgyhogy az anya nekem nem csak az én négy gyerekem hangján szól, hanem sok száz hangon. „Anya!” – akkor én fordulok.

K: Mit üzensz, milyen tanácsot, milyen mondatokat küldenél az ilyen sorsú gyerekeknek, akik gyermekotthonban vannak?

A: Azt tanácsolom nekik, hogy gondolják végig, hogy milyen életet szeretnének maguknak, tűzzék ki maguk elé a célokat és dolgozzanak érte keményen! Az élet nem könnyű, de érdemes megharcolni érte. Ha jól csinálják a dolgukat, akkor talpra fognak állni, akkor olyan életük lesz, amilyet szerettek volna. És kitartást, bátorságot és erőt kívánok nekik.

Vissza